Gyerekkorom legnagyobb részét Budapesten töltöttem. A XXII. kerületben laktam, a XII. kerületben jártam középiskolába, a Népstadionhoz jártam kerékpár edzésre, meg mindenfelé rengeteget közlekedtem a városban.
Imádtam metrózni! A piros (M2) metró volt a kedvencem.
Azzal tettem szórakoztatóvá a közlekedést, hogy mindig kitaláltam valami izgalmas játékot.
Az alap verzió az volt, mikor a lefelé menő mozgólépcsőn mentem fel, vagy épp a felfelé menőn mentem le. Ez kifejezetten nagy erőnlétet, és ügyességet igényelt, merthát a többi, „normális” embert is kerülgetni kellett közben. 🙂 Néha furcsán néztek rám, de alapvetően soha semmi gond nem volt belőle. Lelkesen álltak alrébb, hogy a „hülyegyerek” tudjon haladni szembe a forgalommal…
Volt egy másik szokásom is, mikor egyszerűen az éppen nem működő, azaz álló mozgólépcsőn mentem fel vagy le a működő helyett. Természetesen közben versenyeztem is a többi emberrel, hogy ki a ér fel előbb! Mondjuk ők erről nem igazán tudtak, hogy épp versenyben vannak, de ez engem rohadtul nem érdekelt 🙂 A BKV ellenőröket sem izgatta, egyedül a bérletemet kérték el lelkesebben, mint a többiektől, mert azt hitték, hogy azért megyek ott, hogy kicselezzem az ellenőrzést. De mikor meglátták, hogy minden rendben, akkor onnantól kezdve már nem érdekelte őket, hogy miért lépcsőzök.
A legjobban a Moszkva-téri metrómegállót szerettem, mert az volt a legmélyebben, ott volt a leghosszabb a lépcső. Ott egy fellépcsőzés már tényleg komoly erőnlétet igényelt. Ezzel nekem soha nem volt gondom, mert versenyszerűen kerékpároztam, így brutális combizmaim voltak. Télen szinte minden edzés a lépcsőzésről szólt.
Pár hónapja úgy alakult, hogy néha autó helyett újra tömegközlekedek és metrózok.
Igen, már nem középiskolás suhanc vagyok, hanem 43 éves családapa, komoly felnőtt férfi… elvileg… 😀
Gyakorlatilag ahogy a metróban voltam újra erőt vett rajtam a vágy, hogy lépcsőzzek!
De már nem lehet.
Az éppen nem használt mozgólépcsők kapuval lezárva. Ha pedig megpróbáltam átlépni rajta, és mégis lépcsőzni, akkor alig pár fok után már üvöltött a hangosbemondó, hogy „Azonnal hagyja abba és hagyja el a mozgólépcsőt!”. Ráadásul nem is holmi automata figyelmeztetés, hanem azonnal feljelentéssel, rendőrséggel meg ott helyszínen való agyonlövéssel fenyegetőztek. A többi ember pedig úgy nézett rám, mint egy idióta baromra, ami miatt a világ abban a pillanatban össze fog omlani, és látszott rajtuk, hogy ha nem lennének olyan rohadt lusták akkor ők maguk vernék szét a fejemet ott helyben a lépcsőn.
Szép, új világ.
Lassan minden eltűnik vagy tilos lesz, amit valaha szerettem.

A történet korábbi részei
Visszajelzés:Kiherélt társadalom – Két keréken - KoMBanY's ThinkS