Lent..

Gyönyörű reggel volt. Sűrű pelyhekben szakadt a hó. Lassan araszoltak felfelé a sípályához. Az út üres, csak ők hárman vannak az úton. Lehet, hogy ők az egyetlenek, akik ma a síelést választották a wellness helyett? Hamarosan kiderül, már csak pár kilométer, és megérkeznek a felvonóhoz.

– Remélem, nem zárták le a pályát! – kezdett aggódni Tamás.

– Hát, nagyon ajánlom nekik! Ha felszenvedjük magunkat és fordulhatunk vissza, akkor nagyon morcos leszek!

– Ne morcogj már folyton Áron! Ebben a gyönyörű hóesésben az autózás is csodálatos élmény! – próbálta nyugtatni őt Eszter. – Nézzétek ezt a fantasztikus hóesést! Kár lett volna a szállodában maradni! A wellness ott lesz holnap is, de ilyen látványban talán soha többé nem lesz részünk! Szuper, hogy eljöttetek velem! Köszönöm!

– Neked lehet, hogy csodás, mert nem te vezetsz. De nekem csak szenvedés. Maradtunk volna inkább a szállodában! Jobban jártunk volna a szaun…

– Vigyázz! Kapaszkodjatok!

Hirtelen hatalmas robajlás hallatszott, és sűrű, fehér köd borított be mindent. Semmit sem láttak. De ez nem köd volt, hanem hó. Töménytelen mennyiségű, minden irányban rájuk zuhanó, több száz tonna hó, amit egy a hegytetőről indult lavina zúdított a nyakukba. Áron erősen markolta a kormányt. Az autó még az úton volt, és haladt. Tövig nyomta a gázt, hogy megpróbálja lehagyni a lavinát és kikeveredni belőle. Hallották, hogy a kerekekre szerelt hólánc valamin elkapar, az autó pedig lelassul. A zaj egyre hangosabb lett, az autó lassan az oldalára kezdett fordulni. Az ablakok zárva voltak, a hó nem jutott be, de lassan átbuktak a holtponton és már fejjel lefelé voltak a nagy fehérségben. Kicsit mintha csendesedne a robaj, és az autó sem forgott tovább. Egymásra néztek, miközben fejjel lefelé lógtak az ülésekben. Eszter riadtan nézett a két elöl ülő fiúra.

– Semmi baj. Megálltunk. Vége van – mondta csendesen Áron.

Ebben a pillanatban egy hangos csattanást hallottak, és a hátsó szélvédő berobbant a hó súlya alatt. A hó azonnal elöntötte az autó belsejét. Még hallották, ahogy Eszter sikít a hátsó ülésen, aztán csend lett.


Tamás lassan kinyitotta a szemét. Nem havat és az autót látta maga előtt, hanem egy fehér plafont, amin egy neonlámpa pislákolt. A szeme lassan hozzászokott a fényhez. A fejét megmozdította. Tőle nem messze, egy másik ágyon feküdt valaki. – Hol vagyok? – kérdezte gyenge, elcsukló hangon.

Egy kéz érintette meg a csuklóját. – Kórházban vagy, kisfiam. Balesetetek volt. Elsodort egy lavina.

– Áron, Eszter?!? Hol vannak? Mi történt? Jól vannak?

– Itt vagyok, haver – szólalt meg a szomszéd ágyról Áron. – Túléltük!

Tamás kicsit megnyugodott. Szeme egyre jobban alkalmazkodott a hó után a szoba fényeihez. Már megismerte az anyukáját, aki az ágya mellett ült, és fogta a kezét.

– És Eszter? Hol van Eszter?

– Nem tudom, haver. Tuti egy másik szobában. Nem hiszem, hogy koedukált lenne a hely…

De Tamást nem nyugtatta meg ez a válasz. Kérdően nézett anyukájára, aki finoman, de érezhetően megszorította a kezét.

– Mond el nekik! Nem titkolhatjuk el előlük – hangzott a háttérből egy ismerős hang, és az apukája lépett közelebb az ágyhoz.

Anya ránézett. Nagyot sóhajtott, és csak ennyit mondott elcsukló hangon:

– Eszter meghalt.


Két hét is eltelt, mire a fiúk elhagyhatták a kórházat. Tele voltak zúzódásokkal, de éltek. Ellenben Eszterrel, aki megfulladt a hóban a hátsó ülésen. Esélye sem volt túlélni. Másodpercek alatt eltemette őt az ablakon betörő hó. A fiúknak mázlijuk volt, az autó első részében maradt annyi levegő, amivel kihúzták, míg odaért a mentőcsapat.

Eszter szülei nem jöttek be a kórházba meglátogatni a fiúkat. Áront okolták Eszter haláláért. Ő volt az, aki vezetett, és aki elkerülhette volna a lavinát. Hogy lehet, hogy nem vette észre? Egyáltalán mi a francnak mentek ki a pályára? Ez a két idióta barom erőszakkal rávette a lányukat, hogy kimenjenek a pályára. Ők ölték meg őt! Erre most itt vannak, semmi bajuk, az ő kislányuk viszont halott!

Tamás próbálta meggyőzni őket, hogy nem így történt. Elmesélte nekik, hogy Eszter volt az, aki ujjongott a reggeli hóesésben, hogy végre ilyen gyönyörű havazásban mehetnek síelni. Nekik semmi kedvük nem volt menni, Áron pedig végképp ki sem akart mozdulni, de rábeszélték, mert neki volt autója.

Eszter szülei nem hittek neki. Hajthatatlanok voltak. Annyit ért csak el, hogy már nem csak Áront, hanem őt is lenézték, és őt is ugyanannyira hibáztatták. Többé vele sem álltak szóba. Még azt is megtiltották a fiúknak, hogy eljöjjenek Eszter temetésére.


A temetés más volt, mint a szokásos temetések. Itt most nem egy szép kort megélt, idős ember feküdt a koporsóban, hanem egy fiatal, alig 20 éves lány. Mindenki csendben volt, csak az anyuka sírását lehetett hallani a pap gyászbeszéde közben. A temetés után az emberek lassan elindultak kifelé, de a kapuban a szülők összetalálkoztak a két fiúval, akik a hátsó sorból nézték végig a temetést. Eszter volt a legjobb barátjuk. Kisgyerekkoruk óta ők voltak a „szuper hármas”, ahogy mindenki nevezte őket. Sülve-főve együtt töltöttek minden pillanatot, elsős koruk óta.

– Gyilkosok! Rohadt gyilkosok! Mi a faszt kerestek itt? Tűnjetek a picsába! – ugrott nekik az anya. Alig tudták ketten visszafogni, olyan erővel rohant neki a fiúknak.

A két fiú megszeppent. Meg sem tudtak szólalni, csak álltak földbe gyökerezett lábbal.

– Van pofátok idejönni? Szemétládák! Megöltétek a lányomat! 20 éves volt! Ti meg itt boldogan vihorásztok! – folytatta Eszter apja is.

A kiabálásra köréjük gyűltek a rokonok. Körbeállták a fiúkat. Eleinte csak rossz szemmel néztek rájuk, aztán ők is szapulni kezdték őket:

– Nektek kellett volna odavesznetek!

– Én a helyetekben felkötném magam!

– Még van kedvetek itt csorgatni a nyálatokat?!? Nektek kellene a koporsóban feküdni!

A fiúk egyedül maradtak. Mindenki rájuk támadt, pedig nekik Eszter jelentette a MINDENT! Áron nem bírta tovább, és kifakadt:

– Igen?!? Ezt akarjátok! Akkor tegyétek! Nekünk Eszter volt a minden! Bármit megtennénk érte, hogy életben legyen! Ez kell? Ezt akarjátok! Akkor tegyétek meg! Tessék! Itt vagyunk! Temessetek el, öljetek meg! Mit akartok még tőlünk?!?

Ebben a pillanatban olyan dolog történt, amire soha senki nem gondolt volna. A tömeg egy pillanatra elcsendesedett. Suttogások hallatszottak, majd valaki bekiabálta hátulról: – IGEN! Temessük el őket! Élve! Ahogy a hó is eltemette Esztert!

Ami először egy kósza ötletnek tűnt, az lassan valósággá vált. Mindenki egyetértett, és pár perc múlva egyhangúan skandálták:

– Földet rájuk! Föl-det-rá-juk! Föl-det-rá-juk!


A két fiú meggyötörten áll ott a tömeg előtt. Nem ellenkeznek, nem szólnak egy szót sem, csak némán bámulnak maguk elé. A tömeg egyre hangosabb. Férfiak, nők, öregek, fiatalok, mindenki egyre csak ezt skandálja: Föl-det-rá-juk! Föl-det-rá-juk!

A tömegből harsányan kihallatszik egy erős, határozott női hang. Szinte túlharsogja a tömeget, annyira hangosan kiabálja! Föl-det-rá-juk! Föl-det-rá-juk! Noémi az, Eszter húga. Csak 18 éves, de mégis ott áll a tömeg élén, készen arra, hogy két fiút élve eltemessen.

Telnek a percek, majd hirtelen csend lesz. Áron odalép Eszter szüleihez. Egészen közel, alig pár centire Eszter anyukájától. Felemeli a tekintetét. Belenéz a szemébe, és csak ennyit mond:

– Sajnálom. Én nagyon szerettem Esztert. Ő volt a mindenem. Ha Ő nincs, akkor nekem sincs miért élnem. Ha mindenki ezt akarja, legyen. Vállalom. Temessenek el. Temessenek el élve Eszter mellé! Nélküle úgysincs értelme az életemnek.

– Engem is! – áll oda mellé Tamás. – Együtt, örökké. Jóban és rosszban. Ezt ígértük egymásnak alsóban.

A tömegben néma csend lett úrrá. Mindenki az anyát figyelte, hogy most mit fog tenni. Ő pedig flegmán csak ennyit mondott:

– Hát jó. Legyen.


Mintha csak erre a jelre várt volna mindenki. Perceken belül ott volt egy hatalmas koporsó. Olyan, amit túlsúlyos embereknek szoktak készíteni. Az anya pedig kiadta a parancsot: – Sírásók! Ássatok! De nem a kislányom mellé! A temető túloldalára, hogy soha ne kerülhessen ez a két szemétláda a gyermekem közelébe!

Áron és Tamás összerezzent. Szóltak volna, de a tömeg üdvrivalgása közepette semmi sem hallatszott a hangjukból. Megragadták őket, és már fektették is be a koporsóba. A sírásók a markolóval percek alatt kiásták az óriási gödröt. Mire a tömeg a hatalmas koporsóval odaért, már készen is voltak. A két fiú nyugodtan feküdt a koporsóban. Már nem féltek. Elengedték az egészet. Elengedték az életüket. Már nem ellenkeztek, csak csendben beletörődtek a sorsukba. Némán néztek az anya szemébe, mikor a koporsóra rárakták a fedelét és elkezdték beszögelni. Hang nélkül tűrték, ahogy leengedték őket a lyukba, majd ahogy elkezdték beásni őket. Fél óra múlva már csak egy jelöletlen sír maradt utánuk.

A tömeg lenyugodott, a szülők pedig diadalittasan hazasétáltak.


Az este nyugodtan telt. A halotti tor lassan a végére ért. A vendégek hazamentek. A család elaludt.

Hajnalban az anya felriadt. Mintha rémálmot látott volna! Zokogva keltette a férjét:

– Apa! Apa! Ébredj! Kelj fel! Nagyon rosszat álmodtam!

A férfi felébredt, és csendben végighallgatta a feleségét az élve eltemetett fiúkról, majd egykedvűen válaszolt neki:

– Ez nem álom volt. Tényleg megtettük. Te akartad, és megkaptad. Áron halálosan szerelmes volt Eszterbe, nem csoda, hogy szó nélkül feláldozta magát. Mit vártál? Az a fiú mindig is olyan volt a lányunkkal, mint egy hős-szerelmes. Tette, amit tennie kellett. A szerelméért mindig bármire képes volt.

Az anya zokogni kezdett. – Ezt én nem bírom! Hogy tehettem ilyet? Nem lehetek ennyire szívtelen! Neki is van anyja, apja, testvérei! Nem lehet! Nem lehet! Ó, ne! Édes Istenem, mit tettem? – sűrű könnyei záporoztak, és teste remegni kezdett.

– Hát, talán még nem késő… – szólt a férfi.


Egy óra múlva a temetőben voltak. Hajnalodott. Időbe telt, mire felverték a sírásókat és kihurcolták őket a temetőbe. Minden csendes volt. A négy férfi pedig elkezdte kiásni az óriási sírt. Csak kézze dolgoztak, ásókkal és lapátokkal, mert féltek, hogy a markolóval kárt tennének bennük. Közben az anya és az apa a sír mellett állt. Az anya megállás nélkül zokogott és remegett. A férje szorosan ölelte, és próbálta tartani benne a lelket.

– Ezek már tuti kipurcantak – szólt csendesen az egyik sírásó. – Inkább hagytak volna aludni, nekik már úgyis mindegy…

Az ásás lassan haladt. Órák teltek el, mire koppant az ásó, és elérték a koporsót. Leszedték róla a földet, hogy hozzá lehessen férni a tetejéhez. Egyre több ember gyűlt köréjük. Terjedt a hír, hogy mi zajlik a temetőben. Felsejlett a nap a horizonton, és kezdett kivilágosodni. Két pajszerrel, óvatosan feszítették fel a koporsó fedelét. Megérkeztek a mentők is, akiket az apa értesített. Készenlétben álltak. A sírásók levették a koporsó tetejét.

A két fiú egymás mellett feküdt. Nyugodtan, mintha csak aludnának. A tömeg döbbenten nézte.

A mentősök odaléptek, ellenőrizték a fiúk pulzusát.

Ebben a pillanatban Tamás kinyitotta a szemét, és a friss oxigéntől – mintha csak egy mély álomból ébredne – lassan kezdett magához térni.

Áron nem mozdult. A mentőorvos nem érezte a pulzusát. Elkezdték lélegeztetni és a mellkasára helyezték a defibrillátor tappancsait. A készülék halk sípolás mellett töltődni kezdett. Majd felvillant a zöld lámpa. A mentős abbahagyta a lélegeztetést, a másik pedig megnyomta a gombot. Áron teste hatalmasat ugrott, ahogy az áramütés átszaladt rajta. Semmi nem történt.

Újratöltötték a készüléket, és mikor felvillant a zöld lámpa, megint megnyomta a gombot. Az áramütés ismét magasba emelte Áron mellkasát. Körben az emberek döbbent csendben nézték, hogy mi történik. Tamás már kezdett magához térni, kezdte felfogni, hogy mi történik körülötte.

– Áron! Áron gyere vissza! Még szükség van rád! – szólt hozzá csendesen. Halk volt, de mégis hallotta mindenki, mert síri csend honolt körülöttük.

A mentős harmadszor is sokkolta Áront. Összerándult, majd visszaesett a koporsó padlójára. Aztán hirtelen történt valami! Mintha Áron lélegezni kezdett volna. A mentős abbahagyta a lélegeztetést, és figyelni kezdte a mellkasát. Először lassan és bizonytalanul, majd egyre határozottabban mozgott a mellkasa. Lélegzett!

Mindenki viszont visszafojtott lélegzettel figyelte, hogy mi történik. A tömegből megszólalt egy hang: – Én ezt nem akartam! – Majd több hangot is hallani lehetett: – Én sem! – Én végig elleneztem! – Ekkora butaságot! Remélem, túléli szegény fiú!

Többé már nem voltak dühöngő, őrjöngő tömeg, hanem csak aggódó emberek, akik egy fiatal fiú életéért szurkoltak.

Áron légzése egyre gyorsult.

Egyre szaporább és erősebb lett. Majd hirtelen kipattant a szeme, és mint valami rugós játék, egy gyors mozdulattal felült a koporsóban. Körbenézett, és rákiáltott a tömegre:

– Mi a faszt csináltatok?!? Már éppen kezdtem élvezni!

Erre mindenki megkönnyebbült kacagásban tört ki.

Több száz ember röhögött. Hajnalban, a temetőben, két nemrég élve eltemetett, de most újra kiásott és felélesztett fiú mellett.

Az anya odaugrott, és megölelte Áront. – Kérlek bocsáss meg! Kérlek bocsáss meg, gyermekem! – és a nevetés helyét átvette a zokogás.


A fiúk nem szenvedtek semmilyen károsodást. Szerencséjük volt. Az orvosok szerint még pont időben ásták ki őket.

Áron többé nem érezte jól magát a városban. Elköltözött a szüleivel, és soha nem tértek vissza a városba. Azt mesélik, hogy megismert egy lányt, akivel családot alapított és boldog életet élt. De Eszter halálának napján a mai napig gyertyát gyújt. Soha nem fogja elfelejteni. Ő volt élete nagy szerelme.

Eszter szülei évekig pszichológushoz jártak. Nem tudták feldolgozni, hogy majdnem megöltek két ártatlan fiút. Azokat, akik a világon mindennél jobban szerették a lányukat.

Tamás gyakran elment hozzájuk. Olyankor történeteket meséltek, és beszélgettek Eszterről. Így emlékeztek rá. A sok ott töltött idő alatt Tamás egyre jobban megismerte Eszter húgát, Noémit. Pár évvel később a kapcsolatuk komolyra fordult, egymásba szerettek. Már évek óta együtt élnek. A városban maradtak. Minden évben többször kijárnak Eszter sírjához és megemlékeznek róla. Talán soha nem fog kiderülni, hogy mi játszódott le azon a napon Noémi fejében. Minden alkalommal sírva öleli magához Tamást, mikor kilátogatnak Eszter sírjához. Már nem ugyanaz az ember, aki sok éve még egy őrjöngő tömeget vett rá, hogy élve eltemessenek két fiút. Két fiút, akik közül az egyik ma már a férje, és akitől gyermeket vár.

Vajon Tamás el fogja mesélni neki, hogy az anyukája és a nagymamája addig hergelt egy tömeget, amíg azok élve eltemették az apukáját?

Címke , , .Könyvjelzőkhöz Közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük