Kiherélt társadalom – Mindenható AI

Pörögnek a napok, telnek az órák, élek, lélegzek, érzek, dolgozok, izzadok, eszek, fáradok. Ezek hétköznapi dolgok, amik az életünk részei, már sok-sok éve. Nem lepődünk meg rajta, nem akadunk ki tőle, nem tartjuk sem szarnak, sem zseniálisnak egyiket sem. Megszoktuk őket.

Most, 2026 -ban elértem arra a szintre, hogy 43 éves vagyok. 43 évesen annak a generációnak vagyok a tagja, aki gyerekkorában még onnan indult, hogy már létezett vezetékes telefon, de közel sem volt általános dolog, hogy mindenkinek van telefonja. Kiemelt helyzetben voltam, mert szüleim vegyészmérnökként dolgoztak, így a munkájuk része volt a számítógép. Mikor a nagy nevű gyógyszergyárban, ahol dolgoztak, bevezették a PC-ket, és megjöttek az első IBM 286 -sok, akkor a Commodore 64 hazajött hozzánk. Ráadásul annyira burzsuj gyerek voltam így, hogy rögtön a floppylemezes verzió! Nem ám a kazettás, amit mindenki ismert. Aztán a világ fejlődött. 386.. 486… 5×86… Pentium.. K6-2.. Athlon.. Ahtlon II.. mentünk szépen feljebb a fejlődésben. Megjött az internet úgy 13-14 éves korom körül, aztán lassan a mobiltelefon, és szépen lassan az internet és az informatika a hétköznapjaink része lett.

Az a generáció vagyok, aki ott volt a számítástechnika betörésénél. Aki szerkesztett suliújságot Commodore 64 alatt, parancssoros szövegszerkesztővel, egér nélkül. De ugyanakkor az a generáció is vagyok, akinek már a hétköznapi életének a része lett az AI használat és lassan a Marsra szállás is a küszöbön áll az életemben.

Még CSAK 43 éves vagyok. Optimista számítások szerint most vagyok az életem csúcsán, erőm teljében, és kb. még egyszer ennyi év van előttem, mint amit eddig átéltem. Ráadásul az eddigi 43 évemből csak úgy kb. 35 volt nagyon intenzív. Előtte pici gyerek voltam, akkor még nem nagyon érintett meg a technikai fejlődés. Tehát gyakorlatilag még több technikai fejlődést fogok megélni, mint amit eddig megéltem. Pedig én abban a korban születtem, mikor a nagyszüleimnél még fürdőszoba sem volt, csak pottyantós wc a kert végében, egy lavór a mosakodáshoz, és egy hatalmas pléhkád az udvaron a fürdéshez a tyúkól mellett…

A technikai fejlődés egyre gyorsul. Biztos vagyok benne, hogy a hátralévő életemben sokkal több, nagyobb és gyorsabb technikai fejlődésnek leszek a részese, mint amit eddig átéltem.

Világéletemben a számítástechnika, azaz mostanában divatosan már az informatikának mondott terület nyűgözött le. Ez volt a hobbim, ezt tanultam, ebben dolgoztam mindig, és nagy valószínűséggel még nagyon sokáig ezen a területen is fogok maradni. Rengeteg fejlődést éltem meg. Olyan is volt, aminek én magam a résztvevője is voltam. Ott voltam a frontvonalon, mikor a papíralapú adminisztrációról a világ áttért az elektronikus, szoftverekkel és számítógépekkel való adminisztrációra. Szerves része voltam, hiszen én magam terveztem és fejlesztettem ügyviteli szoftvert, amivel gyártó cégek napi ügymenetét digitalizáltuk.

De most valami megváltozott.

A történelem során mindig az újítók, a fejlesztők, a tudósok voltak azok, akik vitték előre a világ fejlődését. Akik új dolgokat fedeztek fel, találtak ki. Akikre furcsa szemmel néztek az emberek, és sokszor ellenálltak az újításaiknak. Akik akkor is hittek az új megoldásokban és technológiákban, amikor még mások nem, és így mindig egyfajta próféták voltak a világban.

Azonban most egy olyan pontra értünk el a fejlődésben, ahol a szakemberek közül egyre többen aggódnak. Ahol az új technológiákat kifejlesztő mérnökök, az új technológiákat kutató tudósok azok, akik egyre jobban kifejezik az aggodalmukat. Akik lassítani akarják az emberiséget, miközben a mindig konzervatív és eddig sokszor visszahúzó „felhasználók” azok, akik tolják ezerrel, hogy haladjunk, gyorsuljunk, hiszen nincs miért aggódni, csak nyomjuk tovább és kész! Valami megfordult. Akik sok-sok évszázada megnemértett zsenikként tolták előre a világ fejlődését, most ők azok, akik megálljt vagy legalábbis lassítást szeretnének. Azok pedig, akik mindig óckodtak a fejlődéstől és az új dolgoktól, ők lettek azok akik félelem nélkül, tátott szájjal rohannak előre az ismeretlenbe (faszerdőbe?).

Miért történik ez?

Ez szerintem napjaink egyik legfontosabb kérdése, de nagyon nehéz rá válaszolni. Az biztos, hogy eddig a technikai fejlődésnek mindig az volt a célja, hogy egy új eszközt kapjunk a kezünkbe, amivel gyorsítani, egyszerűsíteni, olcsóbbá lehet tenni egy adott munkafolyamatot. Igen, az AI is ezzel a céllal indult. Itt is ez volt a terv, de egyre több tudós, fejlesztő és gondolkodó jut el ahhoz a gondolathoz, hogy ezen a célon már túlléptünk. Az AI már nem egy eszköz, amit használunk, hanem egy olyan entitás kezd lenni, aminek egyre jobban, egyre többen kezdjük alárendelni önmagunkat, a gondolatainkat, az életünket. Ez pedig hatalmas veszélyeket rejthet magában. Olyan veszélyek leselkednek ránk, amiket még el sem tudunk képzelni. Most először alkottunk egy olyan eszközt, amit nem használunk, hanem ami kezdi átvenni az irányítást az életünk felett.

Szépen lassan, napról napra gyorsabb és nagyobb mértékben engedjük ki a gyeplőt a kezünkből és adjuk át az irányítást ennek az új entitásnak.

Persze itt jön a kérdés, hogy ez miért jelent gondot? Hiszen ez nem egy „gonosz számítógép”, ahogy pár éve még megjelentek a sci-fi filmekben az ilyen megoldások. Ez egy olyan rendszer, amibe beletápláltuk a világ eddig ismert tudásának hatalmas nagy részét, illetve rengeteg összefüggést, képet, zenét, mesét, elméletet, feltevést. Ezek a rendszerek utána ezek alapján segítenek nekünk megoldani a feladatainkat és megválaszolni a kérdéseinket. Viszont sehol nincs pontos, egzakt lista arról, hogy mi, hogyan és milyen módon került bele és mi az, ami nem került bele ezekbe a rendszerekbe. Sőt! Sok esetben még a pontos metódust sem ismerjük, hogy hogyan értelmezi és kapcsolja össze ezeket az adatokat és összefüggéseket a rendszer. A szellem pedig kiszabadult a palackból. Fejlesztünk, megyünk előre, de lassan nem tudjuk pontosan, hogy mit is csinálunk. Mint amikor az autóban a vezetéstámogató rendszer beavatkozik az autóvezetésembe, és van egy pillanat, amikor nem tudom eldönteni, hogy most ezt én csináltam, vagy az automatika? Na, erre a szintre jutottunk el 2026 -ban az AI-megoldásokkal. Még úgy gondoljuk, hogy mi irányítjuk. Ugyanakkor egyre gyakrabban merül fel a gondolat, hogy valójában az AI irányít minket. Mit csináljunk, mit ne csináljunk, mit hogyan csináljunk.. persze csak ajánl nekünk dolgokat, nem kötelez semmire, de mi elfogadjuk, hiszen: – Én csak egy kisember vagyok, míg őbenne benne van a világ minden tudása! Akkor miért kérdőjelezném meg azt, amit mond nekem?

Merre tart ez a fejlődés? Mi lesz ennek a vége? Van egyáltalán vége? Fogalmunk sincs. Aki azt mondja, hogy tudja ezekre a kérdésekre a választ, az hazudik.

Egy biztos: alkottunk valamit, aminek a működését egyre kevésbé látjuk át. De ugyanakkor ez a valami egyre nagyobb hatással van az életünkre. Ráadásul, ha ez nem lenne elég, még egyre komolyabb függőséget is okoz sok ember életében.

Ez a függőség több tekintetben is megjelenik. Van egy olyan része, ami csökkenti a gondolkodást, a keresés iránti vágyat, a keresési tudást. Ezek helyét egyszerűen átveszi az a gondolat, hogy „Megkérdezem az AI-t”. Meg sem próbálok gondolkozni, kitalálni, magamtól rájönni, hanem rögtön nyúlok az eszközhöz és diktálom neki a kérdésemet. A függőség másik oldala pedig egy érzelmi függés. Egyre komolyabban jelenik meg az AI és az ember közötti érzelmi függés. Érzelmi ráutaltság, a bizalom, a barátság… olyan gondolatok és olyan cselekmények, amik eddig csak ember és ember között alakultak ki. Ezzel együtt viszont az ember-ember közötti kapcsolatok egyre jobban leépülnek és átalakulnak. Hiszen miért „küzdjek” egy emberrel, akihez alkalmazkodni kell, akinek érzelmi kitörései vannak, akinek ingadozik a hangulata, stb. stb. ha helyette ott van egy AI, ami mindig olyan, amilyennek szeretném és a lételeme az a hozzáállás, hogy nekem akar megfelelni, és a kedvemben akar járni?

Már nem csak egy eszköz, ami segít elvégezni a feladatainkat, hanem egy entitás, aki kezdi átvenni a fejünkben más emberek érzelmi szerepét.

Nem tudjuk, hogy mi lesz a következő lépés. Nem tudjuk, hogy jó vagy rossz irányba megy-e tovább ez a fejlődés az emberi mivoltunk tekintetében. Egyedül azt tudjuk, hogy olyan változások előtt állunk, amihez hasonló még soha nem volt az emberiség történelmében.

Vajon kié a felelősség, ha valamit azért csinálunk, mert az AI azt mondta, hogy azt csináljuk? A miénk? A fejlesztőé? Vagy… ?

43 éves vagyok. Láttam, ahogy a nulláról megjelent az életünkben a számítástechnika, ahogy szépen lassan terjedt és ahogy a hétköznapok részévé vált. 43 éves vagyok, és látom, ahogy megalkottunk valamit, ami kezdi átvenni az irányítást az életünk felett. Nem „Ő” veszi át az irányítást! Mi adjuk át neki az életünk irányítását. Önként és dalolva..



A történet korábbi részei

Címke , , , .Könyvjelzőkhöz Közvetlen link.

Egy hozzászólás a(z) 0ejegyzéshez

  1. Visszajelzés:Kiherélt társadalom – Két keréken - KoMBanY's ThinkS

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük