Találkozás
Hamar odaértünk a stadionhoz. A bejáratnál őrök fogadtak, egy rácsos kapu és sorompó. Megálltunk a kapu előtt. Nem tudtam mit kellene tenni, de ahogy behúztam a kéziféket a kapu elkezdett kinyílni. Begurultunk a sorompóig, a kapu pedig bezárult mögöttünk. Az ablakhoz odalépett egy military ruhás férfi, egy másik pedig az autó túloldalán állt meg. Letekertem az ablakot és köszöntem. Belekezdtem volna a mondandómba, de a szavamba vágott: – Végig egyenesen a falig. Ott jobbra és az első szabad helyen le lehet parkolni. Ott lesznek a kolegák, mondják a többit. Már várják magukat. Egy félénk „rendben” hagyta el a számot, a sorompó felnyílt és elindult. Mire leparkoltunk egy újabb katona ruhás srác termett mellettünk. Türelmesen megvárta, míg kiszállunk, köszönt, és kérte, hogy kövessük.
Mi a tököm van itt? Tettem fel magamban a kérdést, és néztem kérdően Mátéra. Kik ezek, honnan ismernek minket, és honnan tudták, hogy jövünk?
A srác bevezetett egy épületbe. Végigmentünk egy folyosón, majd megálltunk egy ajtó előtt. – Itt várjatok! Mindjárt végeznek és akkor bemehettek. – ezzel sarkon fordult és elment. Úgy éreztem, mintha egy katonai támaszpontra kerültem volna. De ez egy stadion, és ezek csak gyerekek!?
Nem kellett sokat várni. Nyílt az ajtó, és sokan jöttek ki. Volt aki katonai cuccban, volt aki hétköznapi ruhában, volt aki meg mintha a strandról ugrott volna ide és épp most szállt volna ki a medencéből. Egy rövidnadrágban és fürdőruha felsőbe öltözött fiatal, csinos lány lépett oda hozzánk. – Sziasztok! Már vártunk titeket! Odaviszlek titeket Grétához. Remélem jó utatok volt! – elindult és mi követtük.
Végigmentünk az épületen, a lány pedig folyamatosan magyarázta, hogy épp hol vagyunk: – Ez a központ. Itt dolgoznak a szervezők. Innen koordinálunk mindent. Mindenkinek megvan a saját területe és feladata. Tudják a dolgukat. Ez Gréta ötlete volt, mert elege lett, hogy mindenre tőle várunk megoldást. Bepipult, leordította a fejünket és kitalálta ezt a rendszert. Azóta nincs káosz. Naponta kétszer összesítjük a helyzetet, és írunk neki egy beszámolót. Csak akkor keressük ha valami rendkívüli esemény történik. Most átmegyünk a csarnokba, ott vannak az igazán izgi dolgok! – áhitattal mentünk utána – Az én LÁNYOM? GRÉTA? – Máté is döbbent arccal nézett rám, de megszóllani egyikünknek sem jutott eszébe. Tovább követtük Bettit.
Kiléptünk az épületből és átsétáltunk a csarnokba. Ez egy fedett tornaterem volt, de most úgy nézett ki, mint egy menekült szállás. Paravánokkal fel volt osztva több részre. A legnagyobb részen ágyak voltak, emberekkel. Voltak akik aludtak, mások beszélgettek, kártyáztak. Egy kissebb, lezárt részen mintha orvosi rendelő lett volna berendezve. Épp egy lábsérülés láttak el profi módon. Pár méterrel később ping-pong asztalok és billiárd volt, a sarokban egy asztal ahogy gyerekek rajzolta, a másik oldalon páran társasoztak. Mint egy olajozott gépezet. A csarnokot elhagytuk és beléptünk a harmadik épületbe.
-Ez az étkező! Naponta kétszer adunk enni, ebből az esti az, amikor meleg étel is van. Étkezéseken kívüli időben itt állítjuk össze a csomagokat, amiket a futárok kivisznek a rászorulóknak. Nem akarjuk, hogy mindenki idejöjjön, ahhoz nincs elég hely. Csak az lakik ott, akinek nincs hová mennie, vagy olyan a munkája, hogy könnyebb, ha mindig itt van. A többieknek inkább csomagokat viszünk ki. Rengeteg benzinünk van, mert alig közlekedik valaki. Ha nem jönne több, akkor is közel 1,5 évre elég ami van, de jelenleg minden nap jön a tanker. A MOL a kormány rendelete alapján támogat minket, így nem kell fizetnünk sem érte. Mondjuk nem is tudnánk.
Az étkezőt elhagytuk, és haladtunk tovább. – Örülök, hogy itt vagytok végre! Készültünk nektek pár feladattal, amit Gréti szerint csak ti tudtok megoldani. Nekünk nem sikerült. És nem akarunk több veszteséget sem. – olyan könnyedén és lazán beszélt erről Betti, mintha ismerne engem. Beértünk a következő épületbe. Ez egy raktár volt. Autókkal, emberekkel, békákkal, zajjal.. de Betti már mondta is: – Ez a logisztikai központ! Itt pakoljuk fel az autókat és viszik ki a sofőrök a cuccokat oda, ahová kell. Itt Lázár a főnök, de Gréti is sokat van itt. Ott is van! Gréti!
És ott volt! Gréta ott állt velem szemben. Felém fordult, biccentett, aztán még adott pár instrukciót annak akivel beszélt, majd elindult felénk. Ahogy odaért, rögtön beszólt: – Mi tartott ennyi ideig? Marika szerint már két napja itt vagytok..
Néztünk rá meredten Mátéval és nem jutottunk szóhoz.
Ő nézett minket, és látszólag nem értette miért fagytunk le.
Most esett le.. a néni.. mindent tudott.. figyelt, és jelentett neki.. ezekszerint csak van valami rádiója is. Lehet nem is emlékezett ránk, csak megkérdezte, Grétától, hogy kik lehetünk. Amikor meg elindultunk ide, akkor leadta a drótot. Ezért tudta mindenkik, hogy jövünk!
– Betti körbevezetett titeket. Amit nagyon kell, már tudjátok. Gyertek, meséljetek!
A feladat
Leültünk az ebédlőbe és elkezdtünk beszélgetni. Elmeséltük hogyan indultunk el, és milyen kalandokban volt részünk az út során. De nem sokig volt rajtunk a sor, mert jött Betti és hozott mindkettőnknek egy Big Mac menüt. Lefagytunk. A sok információ után ez már végképp érthetetlen volt nekünk. Gréta látta a zavarunkat és megelőzte a kérdésünket: – Hát igen, a Mekit feltörtük és mindent átszállítottunk ide. Annyi kaja volt ott, hogy a fél várost el tudnánk látni vele. Igen, még a shake gépet is áthoztuk.. tudom-tudom.. ne is mondjátok.. de meghaltam volna, ha többet nem tudok epres shaket inni!
Elmesélte hogyan omlott össze minden egy röpke óra alatt, míg deszkázni voltak. Hogyan értek haza, zárkóztak be és próbáltak minket elérni kétségbeesetten. Aztán hogyan jöttek rá, hogy mások sokkal nehezebb helyzetben van, hogy senki nem csinál semmit, hogy az állam gyakorlatilag magukra hagyta őket, és hogyan kezdték el először kicsiben a házban ahol laktak a segítségnyújtást. Ennek pedig az lett a vége, hogy a szomszéd néni lett a legjobb informátoruk..
Az egyetemisták nagyon nehéz helyzetbe kerültek, mikor a kollégiumokból kirakták őket. Végigjárták és kifosztották az összes kocsmát, autókat loptak és gyújtottak fel, próbálták felhívni a figyelmüket a hatóságoknak, hogy tegyenek végre valamit. De nem történt semmi. A randalírozás egy idő után abbamaradt és átvette a helyét a kétségbeesés.
Végül egy véletlen indította be a változást a városban: – Az utcán belebotlottunk egy randalírozó egyetemista csoportba – kezdte a történetet Lázár – Gréta pedig nem bírt csendben maradni, és beszólt nekik, hogy ha ennyi felesleges energiájuk van, akkor igazán segíthetnének neki ellátni az öregeket! – azt hittem ott helyben agyon fognak minket verni – de nem! Meglepődtek a határozott és erős nőn és eljöttek segíteni. Aztán jöttek másnap is. Aztán jöttek mások is. Az egyikük ismerte az Atlétikai centrum gondnokát.. és innen már nem volt megállás.
-Egy egész kis birodalmat építettetek ki – mondtam ki hangosan ami a fejemben járt
-Én inkább segélyszervezetnek hívom – vágta rá azonnal Gréta – Sikerült szinte az egész egyetemet magunk mell állítani! A diákok többsége örömmel jött, mert itt van hol lakniuk, van étel, van szórakozás. Felnőtteken nem nagyon tudtunk beszervezni, mert mindenki inkább otthon ül és a családjára vigyáz. Nagyon félnek az emberek. A rádió mindig csak ugyanazt ismétli, mintha csak egy felvett állandó adást játszanának le folyamatosan. A TV pedig mindig a Dallas -t adja. Semmi mást. Persze ez a néniknek jó.. de én aggódok. Mintha ez mind csak figyelemelterelés lenne.
-De még ezek az egyszerű feladatok sem olyan egyszerűek. A hegy túloldalán, a TV tornyon túli részekhez nem tudunk eljutni. Van egy csapat a hegyen akik minden szállítmányunkat kifosztják. Nem bántanak senkit, de nem tudunk átjutni rajtuk. Megállítanak, és mindent elvesznek ami nálunk van. Megkerülni sem tudjuk őket, sajnos ez az egyetlen út vezet oda.
-Nem tudom mi lehet a hegyen túli emberekkel – és szemében könnycseppek jelentek meg
-Apa! Kérlek segíts!
Folytatom..
A történet korábbi részei
Visszajelzés:Haza.. X. - KoMBanY's ThinkS
Visszajelzés:Haza.. XI. - KoMBanY's ThinkS