Haza.. I.

Kezdetek

Csörgött a telefonom, a rendőrség hívott. – Gond van az egyik támogatottaddal. Gyere kérlek azonnal Érdre! – Rövid, de ütős mondat volt. Autóba pattantam, útközben felvettem Tamást, és már úton is voltunk Érdre.

Az utóbbi időben nagyon sok időnket töltöttük azzal, hogy segítsünk nehéz helyzetben lévőknek. Beszélgettünk velük, készítettünk egy interjút, aztán azt minél több helyen publikáltuk, és megpróbáltunk olyan támogatást szerezni neki, amit nem élt meg sértésként, de ugyanakkor nagyon jól jött neki. Józsinak különleges forgalmi pénzeket gyűjtöttünk, mert mindig ezekről beszélt. Megrögzötten vadászott rájuk, és kifogyhatatlanul tudta magyarázni, hogy mennyire méltánytalanul lebecsülik ezeket az érméket az emberek, pedig mekkora szakmai tudás van mögötte, hogy ezek elkészülhessenek. Nagyon nagyra tartotta, hogy a „mai világban” – ahogy mindig emlegette – a nemzeti bank hajlandó erre időt és pénzt szánni. Így hát mikor elkészült a riport, akkor minél több helyen közzétettük. Interneten, közösségi oldalakon, munkahelyen, ismerősi és baráti társaságban.. és azt kértük mindenkitől, hogy gyűjtsön ilyeneket és ezzel támogassuk őt. Meglepően jól sikerült, több száz darabot sikerült összeszedni és átadni neki pár napja. Igaz, ez annak is köszönhető, hogy mióta nem kell dolgozni járni, azóta sokkal több időnk maradt ezzel a mini segítő-szolgálatunkkal foglalkozni. Talán bele is őrültünk volna a semmittevésbe, ha ezt nem csináljuk.

Hamar odaértünk Érdre, nem távolság tőlünk. A halottszállítók már épp bezárták az autójuk ajtaját, mikor odaértünk. – Pont időben – fordult hozzánk az intézkedő rendőr. – Nem tudjuk mi történhetett. Először azt hittem, kirabolták a kapott adományért, de úgy látom mégsem, mert itt van körülötte. Egy része szétgurulva, de a többség szépen a gyűjtődobozban amiben átadtátok neki. Ahogy néztük ez sajnos öngyilkosság. Nem tudom miért. Szedjétek össze az érméket és adjátok másnak. Ha mi bevisszük, akkor csak elkallódik, tőletek legalább az kapja meg akinek szüksége van rá. – mondta egykedvűen, beszállt a járőrkocsiba, és elhajtottak.

Ott maradtunk ketten a szétszórt pénzérmék, pár ruha, könyvek és pár szatyor társaságában. Ennyi maradt egy ember után. Egy ember aki csupa derű és jókedv volt, még akkor is, mikor már az utcán élt munka és család nélkül. Szerettem vele beszélgetni, még ha néha furcsa véleménye is volt a világról. Lassan összeszedtük a cuccait, nem néztük át, csak bepakoltuk a szatyrokba, és elindultunk vissza az autóhoz. Csak kicsit távolabb a körforgalom túloldalán tudtunk megállni egy bevásárlóközpont előtt. Csendben sétáltunk, nem jött ki szó a szánkon, gyászoltuk, még ha nem is mondtuk ki. Ez volt a mi kis néma megemlékezésünk egy jó emberről, aki úgy döntött, hogy nem harcol tovább a világgal. Nem lesz csilli-villi temetés, nem lesz sok-sok síró rokon, csak elhamvasztják és megy a jeltelen közös sírba.

Lassan kezdett sötétedni, ahogy haladtunk az áruház felé. Hirtelen furcsa fénypontokat vettünk észre az égen. Meg is lepődtem, hogy még túl világos van ahhoz, hogy ilyen szépen lássuk a csillagokat. Ráadásul mintha mozognának.. hullócsillag? Ilyenkor? És ilyen sok? – Te hülye ezek rakéták! – szólt közbe Tamás. Megálltunk és néztük az eget. Valóban furcsa volt, mert lentről mentek felfelé a fénypontok, és talán nem is pontok voltak, hanem kis fénycsíkok, és ha jobban megnézi az ember, mintha még egy kis lángcsóva is látszana a végüknél.. furcsa érzés kerített hatalmába. Először csak egyet láttam, aztán kettő.. tíz.. húsz.. pár perc bambulás után már mintha a teljes égboltot beterítették volna.

Aztán egy repülő sugárhajtóművének sikító hangja szakította félbe a gondolatainkat. Jóval hangosabban, mint ahogy az megszokott volt. A közeli reptérről szállhatott fel. Azonnal magára vonta a figyelmünket, mert nem a megszokott nyugodt ütemű felszállás volt, hanem annál sokkal meredekebb szögben, gyorsabban és hangosabban emelkedett. – Vészfelszállás – vágta rá Tamás egykedvűen.

Tamás gyerekkora óta kijárt a repülőtérre. Először csak csodálta a repülőket, aztán ahogy lehetett elkezdett vitorlázó repülést tanulni. Később sorra gyűjtötte a repülős jogsikat ahogy egyre idősebb lett. Nem tudom, van-e olyan hobbi-repülő típus amit még nem vezetett volna. Barátok között emiatt csak repülős-Tominak hívtuk. Aztán egy nagy villanás zavart be a gondolataimnak, és egy újabb fénycsík az égen, ami sokkal közelibbnek tűnt, mint a többi és egyenesen a repülő irányába haladt. Tátott szájjal néztük ahogy közeledik a meredeken emelkedő gép felé. Majd eléri és egy hatalmas villanás után darabokra hullik mindent. Szürreális élmény, ahogy az ezernyi kis apró lángoló darab, szerteszét szóródik az égen. Hullanak lefelé az égből, mint valami elbaszott tűzijáték. Messze volt tőlünk, de mégis elég közel ahhoz, hogy aggodalmat váltson ki. Szerintem húzzunk bele – mondta Tomi és elkezdtünk futni az autónk felé.

Odaértünk a bevásárló központhoz. A Mini a bejárat előtt parkolt. Az bejáratnál két katonai, páncélozott jármű állt, a tetején géppuskával. Ez megszokott látvány volt. Amióta háborús helyzetbe sodródott a világ, azóta a fontos helyszíneken katonák vagy magánbiztonsági cégek voltak jelen 0-24 órában. De most mégis valahogy más volt a helyzet. Ahogy futva közeledtünk, azonnal ránk kiabáltak. – Álljanak meg! lezárt terület, a bolt zárva van! – megálltunk, és habogva magyaráztuk, hogy csak az autónkért jöttünk. Szerencsére megértették, mert leeresztették a fegyvereket. Így kicsit kevésbé volt para bepakolni a cuccokat az autóba. Aztán furcsa hangokat hallottunk és a körforgalom felől embereket láttunk közeledni. Ezzel együtt – mint valami ZS kategóriás akciófilmben – elkezdtek lekapcsolni az utcai lámpák. Először a körforgalom sötétült el, majd a ide vezető út, végül a lámpák a parkolóban. A biztonsági emberek idegesek lettek, és elkezdtek behátrálni az üzletbe. Szerintem induljunk – szólalt meg újra Tomi – beszálltunk, indítottam, és kihajtottunk a parkolóból. A visszapillantóban még láttam ahogy teljes sötétségbe borul az áruház, csak a vészvilágítás apró zöld fényei pislákolnak a háttérben.

A körforgalomhoz érve hatalmas embertömeg jött velünk szembe. Autóval, motorral, gyalog.. és mindenki az áruház irányába hömpölygött. Visszaváltottam, tövig nyomtam a gázt, behajtottam szembe a körforgalomba, és rögtön az első kihajtón el is hagytam. Így meg a tömeg előtt sikerült elhagynunk a helyet. Az utak teljes sötétségben, csak a lámpánk fényével kerestem az utat, merőben szokatlanok voltak az ívek így, hogy szembe haladtunk. Aztán áthajtottam a jó oldalra, közben Tamás kommentálta, hogy mi történik mögöttünk – Baszki ezek betörtek a boltba és visznek mindent ami mozdítható! – Tuti akció van – fűzte hozzá kaján vigyorral, de a hangja mégis tele volt aggodalommal – Tehát elkezdődött..

Pár perccel később lehúzódtam egy buszöbölbe, próbáltam egy kicsit megnyugodni, és nyomkodtam a telefonomat, hogy kiderítsek valamit. – Nem működik, elment a hálózat. Szerintem itt a vége. Rakjál ki Diósdon aztán menj haza a családodhoz. – Igaza volt. A telefon semmilyen elérhető hálózatot nem jelzett. Elraktam és elindultunk Diósd irányába. Mindenhol csend és teljes sötétség. Egy-egy ház ablakában pislákolt valami kis fény, de inkább gyertya vagy zseblámpa lehetett, mint komoly világítás. Diósdon kiraktam Tomit, és elindultam a Velencei-tó felé. Egyszerűen köszöntünk el egymástól, mintha csak egy unalmas hétköznap este lenne. De a szemében benn volt, hogy lehet utoljára látjuk egymást. Régóta barátok voltunk, de ebben a helyzetben már mindenkinek saját magára kell gondolnia. Idős szüleivel él, vigyáznia kell rájuk. Látom a szemében, hogy legszívesebben velem jönne, de nem teheti, a kötelesség más diktál. Engem várnak otthon a gyerekeim és a feleségem. Talán ők hallottak valamit..

---

Úton

Az út meglepően csendes volt. Ahogy távolodtam Budapesttől és Érdtől, úgy lett egyre nyugodtabb minden. Az égen a fénypontok távolodtak, a robbanások hangja idáig már nem hallatszott el. A táj csendes volt és sötét. A főúton haladtam ahol több kis településen is keresztül hajtottam útközben. Mind ugyanolyan volt: sötét, csendes, nyugodt. A vidéki embert nehéz kimozdítani a stabilitásából. Az egyetlen furcsa dolog egy hétköznapi estéhez képest csak az volt, hogy nem égtek a köztéri lámpák, és nem kellett megállni a kereszteződésekben sem, mert a közlekedési lámpák sem működtek. Ami nagyon furcsa volt, hogy nem villogtak sárgán sem. Pedig ezek olyan rendszerek, hogy ha áramkimaradás vagy meghibásodás van, akkor átváltanak és sárgán villognak. Akkor is, ha nincs áram, mert az akkumulátoraiknak köszönhetően napokig tudnak villogni hálózat nélkül is. Most mégis teljesen sötétek voltak. Olyan volt, mintha nem hiba miatt nem működnének..

Elhagytam Martonvásárt, ami az egyetlen nagyobb település az úton, de ott sem tapasztaltam semmi különöset. Az út meglepően nyugodt volt. Olyan érzés kerített hatalmába, mikor a Metallica koncertről mentem hazafelé hajnalban és mindenki az igazak álmát aludta, csak pár hülye volt úton. Később gondoltam csak bele, hogy senkivel sem találkoztam útközben, csak én voltam az egyetlen hülye aki úton volt. Ránéztem a telefonomra, még most is használhatatlan volt. Ezekszerint sehol sincs hálózat – állapítottam meg, de közben be is értem Velencére. Végig gurulok az ismert úton, csendben és nyugodtan érek haza.

A kapu nyitva van, beállok, kiszállok, becsukom a kaput és bemegyek a házba. Azaz csak mennék, a redőnyök lehúzva, az ajtó zárva, belülről a kulcs benne, így esélyem sincs kinyitni. Kopogok, de semmi válasz. Mindenütt csend. Lemegyek a garázshoz, hiszen ott a csoda applikáció a telefonomon, azzal ki tudom nyitni és ott bemenni! Itt állok az ajtó előtt, indítom, és akkor bevillan, hogy basszus.. nincs áram.. nincs hálózat, akkor ez sem fog menni.. de az app elindul! Hálózat továbbra sincs, de a saját wifi -nk működik. Az app belogol, és már nyílik is a garázskapu.

Bent sötét van, csak a szerver kis fényei villognak, és hirtelen egy hatalmas alak áll velem szemben! Egyik kezében egy gumibotot szorít, míg a másikban egy óriási kés mered felém. Ledermedek. Ezer gondolat cikázik a fejemben, hol a családom? Mi történt velük? Tanácstalan vagyok, teljesen lefagyok, nem tudom, hogy üssek vagy fussak? De meglátok egy furcsa mosolyt az arcán és felismerem: ez a fiam! Teljesen felpörgött, szinte önkívületi állapotban van. Aztán ő is megismer, leereszti a fegyvereket és megkönnyebbülten ölel át. Beránt az ajtón és már zárja is be mögöttem. Türelmetlenül, szinte lökdös maga előtt, megyünk hátra a belső pincehelyiségbe. Belépek és a feleségem ugrik a nyakamba.

Végre itt vagy! Hol a faszba voltál eddig?!? Tudtam, hogy nem eshet semmi bajod! – megkönnyebbült sírás fakad ki belőle. Erősen magamhoz szorítom. Érzem ahogy lassan megnyugszik a remegő teste és kicsit ellazul a karjaimban. Közben a fiam felkapcsolja a lámpát a pincében és leül a sarokba.

Folytatom..