Fotó

Hajnal volt, kora hajnal. Csendben kel fel, kiosont a hálószobából, felöltözött és evett pár falatot. Magához vette az előző este összekészített fotós felszerelését, kinyitotta az ajtót és elindult. A lépcsőház sötét volt és csendes. Mindenki aludt, de sokan még csak most fekszenek le, ha valami izgalmas éjszakába nyúló filmet néztek eddig a TV-ben, Leért az utcára és elindult. A belváros felé vette az útját, ami csak pár perc sétára volt a lakásától.

Szeretett hajnalban fotózni. A Város ilyenkor volt a legcsendesebb. Már hazaért mindenki, aki bulizni volt, de még nem indultak el azok, akik hajnalban jártal dolgozni. 02:00. Ennyit mutatott az órája, mikor a belvárosba ért. Megállt egy pillanatra a főutca közepén. Széttárta karjait és behunyta a szemét. Magába szívta a város csendjét, és azt a friss illatot, amit csak ilyenkor lehetett érezni. Pár óra múlva már felkelnek az emberek, ébred a város, megjelennek a buszok és az autók az utakon, ezzel pedig megtörik ez az idilli pillanat és újra a kipuffogók kormos szaga veszi át az irányítást.

Megnyugodott. Felkészült.

Óvatosan előveszi a fényképezőgépét, bekapcsolja, és elkezd dolgozni.

Sétál végig a főutcán, ahol napközben még autóval is szinte lehetetlen a közlekedés, de most sehol senki. Üres az utca, üres a járda, alszik a város! Csak Ő van itt, egyedül az út közepén. Övé az úttest! Övé az utca! Övé az egész város!

Készülnek a képek, árad a művészet a tér minden szegeltéből! Aztán hirtelen megtorpan. A szeme sarkából látja, hogy felvillan egy apró fénypont. Odanéz. Egy második emeleti ablakban fény gyullad, és megmozdul a függöny. Azonnal szeméhez emeli a gépet, és már közelít is rá a picinyke ablakra. Pont időben! Az ablakban egy ember körvonalai jelennek meg. Nem látszik semmi, csak az árnyék amit a fény hátulról megvilágít! Nem tudjuk ki Ő, nem tudjuk mit akar, de a függönyt széthúzza, az ablak nyílik, és karjait a párkányra helyezve kikönyököl. Elkészíti az első képet, ahogy a sötét, filigrán figura könyököl, és felfelé néz az égre. Vajon mi járhat a fejében? Melege van? Felriadt valamire? Vagy csak kíváncsi a csillagokra? Nincs idő ezen gondolkodni. Az alak megmozdul, a lámpafény kialszik, és nem marad más hátra, csak a sötét, nyitott ablak.

A pillanat elillant, de talán sikerült megörökíteni. Vajon a kép át fogja tudni azt az érzést, amit Ő érzett a készítése közben?

Tovább sétál az utcán, de nem jut messzire. Ismerős hangot hall a háta mögül. Egy autó motorja zúg fel az éjszakában. Megfordul, és látja, hogy a távolból két fénypont közelít felé. Az ész és az értelem megszűnik létezni. Ez a tökéletes pillanat, ebből egy tökéletes kép lehet! Leguggol, a fényképezőgépet egészen közel tartja a forró nyári aszfalthoz, ami még ezen a hajnali órán is ontja magából a nap tüzét. Gyorsan beállítja a gépet és elkezd fényképezni. Több képet is készít, ahogy egyre közeledik hozzá az autó.

Hirtelen fékcsikorgás tölti be az utcát! Ha ez nappal történne, akkor mindenki odakapná a fejét, de most éjszaka van, és nincs itt senki, csak Ő és az autó. Az autó csikorogva áll meg előtte alig fél méterre a gépétől. Az ajtaja kivágódik, kiszáll belőle egy lány, és elkezd torkaszakadtából üvölteni! Nem figyel rá, talán észre sem vette, még mindig a tökéletes képet készíti. Az autó, ahogy óriásinak tűnik az alacsonyan elhelyezett fényképezőgép objektívjén keresztül. Miközben a fényszórója bevilágítja a környéket, és két fénycsíkként vonalat rajzolnak a végtelenbe a fényképezőgép fölött. A vezető oldali ajtó nyitva. A sofőr kiszállt, és dühösen hadonászik és kiabál. MEGVAN! MEGVAN A TÖKÉLETES KÉP!

Lassan felegyenesedik, leengedi a fényképezőgépet. Ekkor veszi észre, hogy egy fiatal, vékony lány áll az autó mellett, akinek könnyesek a szemei, és azért kiabál, mert halálra rémült, hogy elütő és megöli őt. Csak nézi a lányt, de nem szól semmit. Felemeli a gépét, és készít róla még pár képet. A lány lassan megnyugszik. – Hát te tényleg őrült vagy! Elvigyelek? – kérdezi meg tőle. A fotós nem válaszol, csak mélyen belenéz a lány szemébe és beszáll mellé az autóba.

Elindulnak.

Lehúzza az ablakot és megállás nélkül fényképez. Utcákat, házakat, fákat, ablakokat. Tíz perc alatt több képet készít, mint amit egy egész éjszaka szokott. A lány közben mesél, kérdez, panaszkodik. Sok adóssága van, ezért két helyen dolgozik. Most épp a pékségbe igyekszik, ahol minden nap hajnali négykor kezd, hogy a hatórás nyitásra már kész legyen a friss kenyér. Itt csak kisegítőként dolgozik nyolc órára már végez is, és rohan át az irodaközpontba, ahol kilenctől egészen este hatig dolgozik. Két állás, de egy műszak. Csak kicsivel kel korábban, de a pékségben majdnem ugyan annyi pénzt kap ezért a pár óráért, mint a teljes napos munkáért az irodában. Mindkettőt szereti.

Rohannak a percek, és nemsokkal négy előtt meg is érkeznek a Pékséghez. A város még mindig üres, pár autónyira parkol a pékségtől. Kiszállnak, a srác továbbra is a fényképezőgépén át szemléli a világot. Ahogy a lány kiszáll, felhúzza az ablakokat, bezárja az ajtót, és kérdően ránéz: – Hogy hívnak? Tudsz beszélni? – kérdezi nevetve, de nem kap választ. A fiú csak fotóz, és mosolyogva gyönyörködik a lányban a fényképezőgép mögé bújva.

Nem várhat tovább. Elköszön, és elindul a pékség felé.Félúton visszafordul: – Ha van kedved, megvárhatsz! – Aztán belép a pékségbe. Lendületesen kinyitja a pékség ajtaját, a fény kiömlik bentről, és megvilágítja a lány arcát, ahogy az még egyszer visszafordul, ránéz és kacsint egyet. Aztán a lány eltűnik, az ajtó bezárul, és újra sötétség lesz mindenütt.