Menekülés
Eszter szemében egyszerre volt jelen félelem és könyörgés. Nem tudtam neki nemet mondani. Kinyitottam az ajtót és beljebb csúsztam, hogy be tudjon szállni. Az ajtó csattant és elindultunk. Remegett. Nem tudom, hogy azért, mert ennyire izgult, hogy mit szólok a kérdéséhez, vagy félt valamitől? Ebben a pillanatban megváltozott valami. Őrült futkosás vette kezdetét mögöttünk, a kapuőrök kiabálni kezdtek és utánunk mutogattak. Egyikük el is kezdett futni mögöttünk, de az út kanyarodott és nem láttuk többé. Megdöbbentem. Lehet, hogy rossz döntést hoztam?
Hosszúhetény nem volt messze, alig 30 kilométer. Miután beült, Eszter nem szólalt meg. Miután már elhagytuk Magyarszéket, és lassan az út felét megtettük, akkor is csak egy csendes „köszönöm” jött ki a száján. Gyorsan haladtunk az aszfaltos úton, mégis folyton hátrafelé figyelt, pedig a faluban a miénken kívül egyetlen autót sem láttunk amivel követhettek volna. Megérkeztünk Hosszúheténybe, Gergőék felé vettük az irányt. Ha már ott vagyunk, és a múltkor olyan kedvesen invitáltak, hogy térjünk be hozzájuk legközelebb is, ráadásul egy gyönyörű veterán Defivel voltunk, akkor nem hagyhattuk ki a látogatást! A hátsó kapuhoz mentünk, ahogy legutóbb kérték.
A kapu nyílt, begurultunk, és Gergő a már ismert széles mosolyával fogadott minket. De nem engem, hanem Imibát üdvözölte kitörő örömmel. Gondolhattam volna, hogy ismerik egymást.. mint kiderült tíz éve Ő újította fel az öreg terepjárót. Biccentett nekünk, de már a törött szélvédőt és a frissen szerzett karcokat elemezték, hogy mikor lehetne megjavítani.
Eszter ekkor szállt ki az autóból. A levegő megfagyott. Úgy tűnt, hogy Gergő felismerte. Eszter azonnal lesütötte a tekintetét. Meredtem nézett rám Gergő, és az eddigi mosolyát egy félelmetes arckifejezés vette át. Komor volt, dühös, vagy talán felháborodott? Nem tudtam megmondani. – El kell mennetek! MOST! Induljatok! Erre nekem nincs szükségem! TŰNJETEK EL! – kiabálta egyre agresszívabb, már-már félelmetes módon. A kiabálásra a felsége is előjött, és egy csendes sikoly hagyta el ajkát ahogy Esztert meglátta. Azonnal hátat fordított nekünk és visszafutott a házba. Gergő közben kinyitotta a kaput – KI INNEN! – kiabálta felénk, és talán nekünk is ront, ha nem szállunk vissza azonnal az autóba.
Össze-vissza ugráltunk be a kocsiba, még be sem zártuk az ajtókat, de Imibá már nyomta a gázt és csikorgó kerekekkel farolva tolatott ki az udvarról. – SOHA TÖBBÉ NE GYERTEK IDE! – üvöltötte utánunk Gergő teljesen kikelve önmagából. Imibával döbbenten néztünk egymásra, míg a hátsó ülésen Máté a nyitott, össze-vissza csapódó ajtókat próbálta menet közben bezárni. Eszter teljesen összetört és sírni kezdett – Nem akartalak titeket veszélybe sodorni! – zokogta, miközben Máté próbálta őt nyugtatgatni a hátsó ülésen. Kikanyarodtunk a főútra, már csak pár száz méterre lehettünk a Hosszúhetény végét jelző táblától. Az úton két autó állt keresztben. Az autók között pedig két csuklyás, sötét alak, és mintha valami fegyver lenne a kezükben.
Az első golyó a Defi szélvédőjébe csapódott be. Átszáguldott az utastéren, centikkel kerülve el minket. Bezúzta a hátsó ablakot, és mire kijutott a kocsiból, már hallottuk, hogy eldördült a következő lövés! Reflexszerűen húztuk le azonnal a fejünket, egyedül Imibá volt aki az úton tartotta a szemét. Azonnal kacsázni kezdett az úton, de továbbra is a keresztben álló autók felé tartott és gyorsított. További lövések dördültek el, majd egy hangos üvöltés, és két fegyveres elugrott az autónk elől. Imibá pedig nem kímélve a Defit, teljes sebességgel nekik hajtott középen ahol a két autó között csak egy alig méteres rés tátongott. A gallytörő rács tette a dolgát és hangos csattanással két irányba lökte szét a barikádnak állított autókat, mi pedig robogtunk tovább! Még két lövést hallottam eldördülni mögöttünk. aztán csend lett. Már csak a motorunk zúgását hallottam, és Esztert ahogy sír a hátsó ülésen.
Újra Pécsen
Sokkos állapotban értünk vissza Pécsre.
Miután átjutottunk a kapun, mindenki körénk gyűlt. Gyorsan terjedt a híre, hogy rázós utunk volt. Le sem tudtuk volna tagadni. A szélvédő jobb oldala betörve, a többi része meg tele golyó ütötte lyukakkal. A gallytörő rács jobb oldalán egy beszorult, törött hátsó lámpa, bal oldalán görbülés és piros festéknyomok. Önkívületi állapotban voltunk. Máté Esztert segítette ki a hátsó ülésről és egy segítővel az ebédlő felé indultak a még mindig hüppögő lánnyal. Buksi a lábamat nyalogatta, mintha mi sem történt volna, de Imibá még mindig a kocsiban ült. Odaléptem hozzá, meg akartam köszönni neki, hogy megmentett minket, de nem tudtam megtenni. A szemében fájdalom volt, és csak annyit tudott mondani: – Szükségem lenne egy kis segítségre! – ekkor vettem észre, hogy patakokban folyik a vér a bal vállából. Meglőtték!
Segítségért kiáltottam és óvatosan kiemeltem az autóból. Két fiatal lány termett ott, majd az egyikük kisvártatva egy tolókocsival tért vissza. Beültettem. Közben a másik lány nyomókötést tett a sebre. – Ki kell szednünk a golyót! Azt hiszem még benne van. – mondta, és az orvosi szoba felé siettek vele. Imibá visszafordult a tolókocsiban ülve. A szemembe nézett és csak ennyit mondott: – A hülyék! A karom helyett inkább a gumit vagy a hűtőt kellett volna lőniük, ha meg akarnak állítani! – aztán lassan eltűntek vele a sarkon.
Egyedül maradtam az autónál. Még mindig az események hatása alatt voltam. Gréti akkor ért oda hozzám. Látszott a szemében, hogy már mindent tudott, de mégsem szólt egy szót sem. Belém karolt és a szobájába vezetett. Lerogytam az ágyra. Az átélt sokk hatására pár percen belül elaludtam.
Másnap
Lassan kinyitottam a szemem és hatalmasat nyújtóztam. Napok óta nem aludtam ilyet jót! Kiszálltam az ágyból, felöltöztem és kiléptem a szobából. Szikrázó napsütés fogadott kint, és a nap már messze a fejem fölött járt. Hát, tényleg jó nagyot aludtam.. gondoltam magamban és az étkező felé indultam. Már szinte mindenki végzett az ebéddel, csak egy asztalnál ült egy nagyobb társaság. A csapatom volt az, Grétiék, meg még pár bámészkodó. – Felébredtél álomszuszék? – fogadott Máté a tőle megszokott vigyorral az arcán. Leültem hozzájuk és csendben falatozni kezdtem. Imibá épp sztoriban volt:
-És akkor keresztbe álltak előttünk csikorgó kerekekkel az autók! Golyózáport zúdítottak ránk! De én nem féltem! Engem ezek nem állítanak meg! Harcoltam én már a nácik ellen is a világháborúban! Visszaváltottam, tövig nyomtam neki, és jobbra-balra kanyarogva kerültem ki a golyóikat! Na, ezt csináld utánam Neo! Ezek az idióta barmok meg engem lőttek az autó helyett! Esélyük sem volt! Átgázoltam rajtuk, mintha ott sem lettek volna! A kis szarjaikkal semmire sem mentek az én Defimmel szemben! Úgy löktem szét őket, mintha valami matchboxok lettek volna! A két vagány meg csak ugrált, mint valami kis nyuszikák, nehogy átgázoljak rajtuk!
-Azért csak meglőtték bácsi.. – szólt be neki finoman egy srác, de Imibát nem lehetett kizökkenteni..
-Már éppen megörültem, hogy túl vagyunk a nehezén, erre ezek a gyáva férgek még utánunk lőttek, és hátulról ellőtték a karom! De sebaj.. ez csak a bal kezem.. kormányozni golyóval a vállamban is tudok! – fejezte be lassan a sztorit, miközben az egyik doki lépett oda az asztalhoz. – Elkészítettem, ahogy kérte! – és Imibá nyakába akasztott egy nyakláncot. Egy nyakláncot, amin egy átfúrt pisztolygolyó maradvány volt. A golyó amit kiszedtek belőle tegnap este. – Na, most már mehetek csajozni! – viccelődött az öreg.
Izgalmas volt így hallani a történetet, de átélni inkább félelmetes volt. Hallgattam, de én csak Eszterre tudtam gondolni. Ránéztem. Csendben ült az asztalnál. Odahajoltam hozzá: – Sétálunk egyet? – bólintott. Felálltunk és eltávolodtunk a hangos társaságtól.
A titok
Lassan odébb sétáltunk. A gyerekeimmel is sokat sétáltam, mikor még minden rendben volt a világban. Mikor nyomta a lelküket valami, vagy csak beszélgetni volt kedvük, akkor ez volt a legjobb módszer. Elmentünk sétálni és közben lassan megnyíltak. Ezek a beszélgetések sokkal lazábbak és őszintébbek voltak, mintha ültünk volna a szobában, és jött volna a: „na mesélj, mi van veled?”. Bíztam benne, hogy ez a módszer Eszternek is segíthet abban, hogy megnyíljon előttem. A beszélgetést mindig én kezdtem, hogy ne legyen néma, feszült várakozás a levegőben, de nagyon figyeltem, hogy csak mellékszereplő legyek, és el tudjon indulni a beszélgetés.
Hatalmas területen terült el az atlétikai központ, így hely volt bőven. Nem siettünk. Elhagytuk az ismert épületeket, és a kihalt futópálya felé indultunk. A salakos versenypálya már jó ideje nem volt használatban. Mégis különös érzés fogott el, mikor azokon a futósávokon sétáltam, amin máskor világklasszis versenyzők szoktak rekordokat dönteni. Elhagytuk a futópályát és épp a diszkoszvető pontnál voltunk, mikor valami leomlott benne és csendes, halk szavakkal mesélni kezdett:
-Tudod.. a fosztogatók.. szóval.. az igazság az, hogy a fosztogatók.. mi vagyunk.
Folytatom..
A történet korábbi részei