Mi vár ránk?
Lassan összeszedtük magunkat, visszaszálltunk az autóba és tovább indultunk. Kivételesen én kerültem a hátsó ülésre Betti mellé, és Máté került vezető pozícióba. A fiúk úgy döntöttek, hogy a folyó-átúszás (vagy ahogy Máté emlegette a sár-dagonyázás) után jobb ha én egy kicsit pihenek. Ő meg amúgy is szívesen tanult terepezős fogásokat Imibától. Szóval ők elöl, én hátul. Betti pedig megállás nélkül mesélt. Milyen volt, mikor erre túráztak, melyik bokorról milyen emlék jut eszébe, mit csináltak, mit ettek, miről beszéltek. Néha pedig arról, hogy hogyan lett vége a kapcsolatuknak, mikor a barátja úgy döntött, hogy faképnél hagyja egy fiatalabb de sokkal gazdagabb szülőkkel és családi háttérrel rendelkező bamba szemű szőke cicababáért. Szerettem volna beszélgetni vele, megnyugtatni, hogy ne bánja, mert ha ennyiért otthagyta, akkor amúgy sem működött volna hosszú távon. Vagy elmesélni, hogy voltam én is hasonló helyzetben, csak épp én egy „gazdag” lányt hagytam el egy szegényért. Hiába volt jómódú családja és lett volna megalapozva az egész életünk, de nem bírtam elviselni, hogy nem lehetek önmagam, mert mindenről a szülei döntenek, hiszen ők adják a pénzt..
Nem, nem tudtam vele beszélgetni, mert csak azok az átkelés utáni sötét árnyak jártak a fejemben. Azok, akik jobban ismerik a területet, tudják merre megyünk, és most azon dolgoznak, hogy elénk kerüljenek. A többieknek nem mondtam erről semmit. Nem akartam megijeszteni őket. Néha egy-egy fél mondatot odavágtam, hogy felkészítsem őket a „váratlan” helyzetre, de nyíltan nem mondtam el nekik, hogy mitől félek ennyire. Mielőtt kinyitjuk az ajtót, győződjünk meg róla, hogy biztonságos. Vigyázzunk, mert bármikor összetalálkozhatunk a fosztogatókkal. Ne legyünk túl hangosak, ne hívjuk fel magunkra a figyelmet. Haladjunk, nem sétakocsikázni vagyunk itt. Meg sok-sok ilyen bullshit, amivel legalább egy kicsit úgy éreztem, hogy megtettem minden tőlem telhetőt azért, hogy felkészüljünk arra, amire nem lehet. A Defi haladt. Máté egyre ügyesebben vezetett, Betti lassan kifogyott a szóból, Buksi pedig az ölemben aludt és akkora nyáltócsát csurgatott rám, hogy úgy néztem ki, mint aki összehugyozta magát.
Vajon tényleg felkészültek vagyunk erre az útra és a találkozásra a fosztogatókkal?
Ismeretlen kapu
A nagy aggódásban elnyomott az álom. Arra ébredtem, hogy Betti rázogatja a vállam, mindenki rám néz és tanácstalanok. Az út ketté ágazik előttünk, de a térkép szerint itt csak egy út van.
-Lefelé csakis lefelé kell menni! – erősködött Imibá – Orfú innen már lefelé van, nem kell felmennünk a gerincre!
-Mi mindig felfelé mentünk – csilingelte Betti – Ha át akarsz jutni a hegyen, először fel kell jutnod a csúcsra!
-Vágjunk egy saját utat középen! – tolta lelkesen Máté megrészegülve Imibá terepezős kalandmeséitől – A térkép tuti nem hazudik, csak benőtte a növényzet az utat, de mi majd újra járhatóvá tesszük!
Én pedig bamba fejjel próbáltam megérteni, hogy mi is történik körülöttem, és értelmezni a különböző álláspontokat. De hirtelen egy hangos durranás és erős motorzaj félbeszakította a gondolataimat! A lefelé tartó út irányából előtűnt egy terepjáró, melynek a tetején és a hűtőrácsa előtt is hatalmas reflektorai voltak. Gyors tempóban közeledett felénk! A lámpák annyira erősek voltak, hogy nem láttam milyen autóról van szó, ráadásul a nagy sebesség miatt össze-vissza villogtak a fények és teljesen elvakítottak minket. – JOBBRA! – kiáltottam Máténak, ő pedig beletaposott és teljes sebességgel elindult a hegygerinc felé!
A Defi mintha most lenne csak igazán önmaga! Úgy suhantunk a szar úton a fák között hetvennel, mintha csak egy tükörsima országúton csapattuk volna! Mindig imádtam ezeket az autókat, de nem gondoltam volna, hogy erre képes egy veterán terepjáró. Imibá gyorstalpalója úgy látszik jót tett Máténak, mert profin vette az akadályokat. Azért még az őrült menekülés közben is bele-bele szólt, hogy mit hogyan csináljon: – nyomjad azt a gázt, nem szűz lánnyal vagy édes fiam! – közben Betti sikongva markolta a majrévasat én pedig próbáltam megértetni buksival, hogy most nem tudom tovább kényeztetni, és nem azért fordulok hátra, mert játszok vele, hanem próbálom kideríteni, hogy kik ezek, és mit akarnak tőlünk. Az autójuk sokkal kissebb és könnyebb lehetett, mint a miénk, mert pattogott az úton, míg a mi Defink szinte nyíl egyenesen haladt. De vajon mit akarnak? Tuti nem barátkozni! Akkor nem reflektorokkal és bömbölő motorral jöttek volna felénk. Az út kezdett egyre meredekebb lenni, és beszűkülni. Már nem csak az autó oldalát, hanem a szélvédőt is ostorozták a belógó faágak. Aztán egy nagy csattanás, és Imibá előtt berepedt a Defi szélvédője! – Semmi baj, toljad neki! – kiabálta az öreg, de az útból innentől nem sokat látott.
Kicsit tisztúlt az út, kevesebb volt a göcsört, kezdtem fellélegezni. De hirtelen a gyomrom szinte felrepült az agyamba! Minden felrepült, előttünk az út eltűnt, csak a kék eget láttuk! A Defi motorja felbőgött ahogy a kerekei elemelkedtek a talajtól! Felértünk a gerincre! És rögtön át is repültünk rajta.. ami így közel 70 km/h -ás sebességgel egy földúton nem épp a legbiztonságosabb módja az ereszkedés megkezdésének. Hirtelen mintha minden elcsendesült volna: Betti arcán Pánik, Máté arcán vigyor, Imibá próbálta elkapni Buksit, hogy ne essen ki az ablakon. Én meg majd összeszartam magam! Aztán egy csendes puffanással a Defi földet fogott és gurult tovább az erdei úton lefelé, de már közel 90 -el. Hátranéztem, az üldözőink lemaradtak! Ők ismerték az utat, nem kockáztattak meg egy ekkora ugratást. Egy kis előnyhöz jutottunk. Az út kanyarodott, így pár perc után el is tűntek a szemünk elől, de biztos voltam benne, hogy továbbra is a nyomunkban vannak.
Máté óriásit fékezett, Betti lefejelte az üléstámlát, és az úton előttünk két sötét alak állt.
Ők azok! Őket láttam a sárfolyónál!
Mikor látták, hogy megállunk, gyors mozdulatokkal az út széléhez rohantak és kinyitottak egy kaput! Egy kaput, amit észre sem vettem amíg meg nem mozdították, annyira jól volt álcázva. Az egyik tartotta a másik pedig hevesen integetett, és kiabált: – GYERÜNK! GYORSAN! MENJETEK! – Máté Imibára nézet, ő biccentett és megindultunk. Áthaladunk a kapun az ismeretlen felé. Az egyik sötét alak mutatta, hogy lassítsunk. Felkapaszkodott a Defi oldalára, és így irányította Mátét, hogy merre menjünk. A másik bezárta utánunk a kaput és ott maradt, mintha őrködne.
Megmenekültünk?
A falu
Közel húsz percen keresztül kacskaringóztunk az erdőben az ismeretlen utasításait követve. Betti orrvérzését sikeresen elállítottam, Buksi már Imibá ölét nyálazta, és lassan kiértünk az erdőből egy tisztásra, egy tó partjára. – Basszus ez a Pécsi-tó! – ámuldozott Betti – Megérkeztünk!
Lassan gurultunk. A tó partján, mindenfelé emberek, épp jókedvűen piknikeztek, mintha fontosabb dolog sem lenne az életben. Vezetőnk az Éden-sziget felé irányított minket, majd a kapuőrökön túljutva a sziget belsejében laparkoltunk. Végre kifújhattuk magunkat. Betti lelkesen ugrott ki a kocsiból, frissen szerzett vezetőnk nyakába ugrott és agyba-főbe csókolgatta amiért megmentett minket. Máté nem nagyon értette a helyzetet, Imibá arcán pedig látszott az irigység, hogy bizony nagyon szívesen lenne annak a fiatalembernek a helyében. Kikecmeregtünk a kocsiból, a srác lehámozta magáról Bettit, és levette a csuklyát a fejéről ami eddig rajta volt. És ekkor derült ki, hogy a srác nem srác volt, hanem egy hosszú vörös hajú lány. Betti zavartan hőkölt hátra, Imibá szemei pedig még nagyobbra kerekedtek. Bemutatkozott, és meghívott minket, hogy csatlakozzunk hozzájuk ebédelni.
Eszter nem sokáig maradt velünk. Ő a kapuőrzőkhöz tartozik, ment vissza a posztjára, de előtte bemutatott minket az „Orrfűi halak” vezetőinak, és átadott nekik minket. Furcsa egy névválasztás, de gondolom az Orfűi fesztivál alapján választották a nevet. Aztán ahogy később kiderült a név más tekintetben is találónak bizonyult, mert egyfolytában halat zabáltak. A tó tele volt vele, és más étel nem is nagyon maradt nekik a leállás óta. Leállás – ők így nevezték az eseményt, amióta nincs áram, nincs kommunikáció, nem kell dolgozni, nem kell suliba menni. Végülis találó név. Azt hiszem Gréta tévedett. Ők itt nem szorulnak sem megmentésre, sem támogatásra.
A lakoma megállíthatatlanul tartott. Tényleg olyan volt az egész, mintha a „Fishing on Orrfű” fesztiválba csöppentünk volna! Ebédnek indult, de lassan beesteledett. Előkerült pár gitár, dobok, csörgök.. egyszercsak ott termett egy színpad, amit eddig észre sem vettünk.. zene.. tánc.. tábortűz.. sült hal.. ez nem egy túlélő tábor, ez egy fesztivál! Egy örökké tartó fesztivál!? A csapat nagyon gyorsan alkalmazkodott az új helyzethez. Betti pár perc után már a színpadon táncolt önfeledten, Imibá pedig le sem bírta venni a szemét a sok fiatal táncoslányról. Máté nagyon elfáradt, a tábortűztől nem messze egy függőágyban feküdt és nézte a tüzet, vagy már talán el is aludt? Nem tudom. A csapat vezetője lépett oda hozzám és elhívott egy sétára, hogy beszélgessünk.
A történet nem volt annyira meglepő, inkább csak érdekes és nagyon hasonló ahhoz, mint amit Hosszúhetényben tapasztaltunk. A Pécsi-tó és környéke nem volt sűrűn lakott rész, mindig is inkább turista-paradicsom volt, mint igazi település. Rengeteg büfével és kevés állandó lakossal, a többségük ráadásul fiatal. Nem zavarta őket az elzártság és a civilizációs rendszerek leállása. Aki itt élt, az eddig is azért élt itt, mert nyugalomra és távolságra vágyott, nem pedig városi környezetre. Aki pedig idejött pihenni, annak szintén ez volt a fontos. Jól ismerték egymást, így hát az állandó lakosok gyorsan a kezükbe vették az irányítást. Lezárták az utakat és elszigetelték magukat a külvilágtól. A fosztogatókkal nekik is meggyűlt a bajuk eleinte, de végül hallgatólagos megállapodásra jutottak velük. Minden hétfőn kiraktak egy adag ellátmányt nekik a kapun túlra, és így nem zaklatták őket.
Hogy kik a fosztogatók? Azt ők sem tudták, nem lettünk okosabbak. Hogy hogyan fogunk visszajutni Pécsre? Hát ez nehéz ügy lesz. A kaput ismerik, tudják hol van, arra nem mehetünk. Marad az, ha körbe megyünk Hosszúhetény felé. Azt már tudjuk, hogy köszönik szépen, de nem kérnek szállítmányt Pécsről. Sőt, inkább kapcsolatot sem nagyon szeretnének a Pécsiekkel, mert a fosztogatók ősi ellenségeiknek tekintik őket. Azt tanácsolta, hogy ne várjunk sokáig. Ha menni akarunk, akkor reggel induljunk. Már ha akarunk. Mert ha akarunk, akkor maradhatunk is. Reggelig döntenünk kell. És ezzel a gondolattal magamra is hagyott engem az éjszakában.
Furcsa, szorító érzés maradt bennem a beszélgetés után. Nem voltam nyugodt. Mintha tudott volna még valamit. Mintha lett volna még valami, amit nem mondott el nekünk. Kétség és bizonytalanság! De az egyértelművé vált, hogy reggelig dönteni kell: vagy végleg maradunk, vagy azonnal távoznunk kell.
Reggel
A nap nagyon gyorsan felkelt, a legrövidebb éjszakám volt a Leállás óta. Az itt lakók még csak most végeztek a bulizással, de mi már készen álltunk az utazásra. Máté és Imibá kész volt indulni, de Betti nem akar velünk jönni. Megtalálta önmagát ezen a helyen. Adott mindenkinek egy hatalmas cuppanós puszit és többé nem láttuk. Eszter megnyugtatott minket, hogy vigyázni fognak rá, nem kell aggódnunk miatta.
Felkapaszkodott a Defi oldalára és mutatta az utat a kijárat felé. Az Orfű vége táblánál az intésére kinyíltak a kapuk és búcsút intettek nekünk a Halak. Furcsa érzés volt hátat fordítani ennek a nyugodt, de titokzatos helynek. Valami végig azt súgta nekem, hogy nem mondtak el nekünk mindent. Nem tudtam ezt az érzést kiverni a fejemből. Aztán Eszter leugrott az autóról, de mielőtt tovább indultunk volna, odalépett hozzám a hátsó ablakhoz, és csendesen a fülembe súgta:
-Kérlek vigyetek magatokkal! Nem akarok ezen a helyen maradni!
Folytatom..
A történet korábbi részei
Visszajelzés:Haza.. XI. - KoMBanY's ThinkS