Felfelé
Az út kevesebb, mint 17 km hosszú. Egy szempillantás alatt odaérhetnénk, ha aszfalton mennénk. De nem, ez nem aszfalt. Az út első része nagyon gyorsan elröppent, amíg a városhatárig értünk, hiszen ezek egyszerű városi kis utcák. Ültünk az autóban néztük az apránként lehulló esőcseppeket az ablakon keresztül, és pár perc alatt odaértünk az erdő széléhez. Az igazi kaland itt kezdődött. Mikor indultunk, akkor kezdett cseperegni az eső, mire odaértünk, addigra átváltozott és egy csendes őszi eső stílusában áztatta az autónk meredek ablakait.
Az utolsó, szilárd burkolatú kis utca végén megálltam, egy sorompó állta utunkat. Máté kiszállt, odalépett hozzá és felemelte a sorompót. Lassan emelkedett, az arcán látszott, hogy sokkal nagyobb erő kell hozzá, mint amire számított. Ki tudja, mikor volt utoljára felhajtva? Csendesen nyikorogva adta meg magát és emelkedett a magasba. Lassan, megfontoltan gurult át alatta az öreg Defender, alig pár centire suhant el a tetőcsomagtartón lévő benzines kanna a sorompó rúdjától. Átértünk, és hallottam magam mögött, ahogy lassan, csendes nyikorgással lecsukódik mögöttünk. Máté beszállt. A lassan mozgó ablaktörlő lapátokon keresztül elénk tárult az erdei út, amerre haladnunk kell. A fák összezáródtak az út felett, éppen csak olyan széles volt, hogy a Defi elfér közöttük. Látszott, hogy nem nagyon szoktak erre járművek közlekedni. A két keréknyom ugyan ki volt taposva, de közöttük jó félméteres gaz nőtt. – Még jó, hogy nem fényeztettem újra, így nem fogok szívbajt kapni minden karctól amit ma összeszedünk. Na induljunk! De csak óvatosan, majd én segítek. – mondta Imibá aki mellettem ült. Máté és Betti pedig kényelembe helyezték magukat a hátsó ülésen, és felváltva ölelgették Buksit maguk között.
Egyesbe raktam és elindultunk. Szépen lassan gurultunk befelé az erdőbe, magunk alatt hallottuk, ahogy a magasra nőtt gaz súrolja az autó alját. Finom, állandó súrlódással adta tudtunkra, hogy ráléptünk az útra, amit nem arra találtak ki, hogy itt bárki is autóval közlekedjen. Ahogy beértünk a fák közé, az eső szinte megszűnt. Olyan sűrű lombok hajoltak be fölénk, hogy még az esőcseppek sem tudtak átjutni a levelek között. Finoman haladtunk, és a visszapillantóba tekintve néztem, ahogy a világ összezárul mögöttünk. Eltűnik az utolsó ház is, és pár száz méterrel később már csak fákat láttam a tükörben.
Csend és sötét lett.
Az esőcseppeket nem hallottuk, csak az autó alján súrlódó növényeket. A fák pedig annyira körülzártak minket, mintha hirtelen beesteledett volna. Imibá oldalba bökött és a lámpakapcsolóra mutatott. Szavak nélkül is tudtam mit akar. Felkapcsoltam, és döbbenten néztem ahogy megelevenedik előttem egy filmbeli dzsungel-túra látványa. Talán mégsem lesz gond.. a talaj szinte száraznak tűnik. Betti mindig gyalog járt erre, talán csak túlzott azzal az „esőben járhatatlan” szófordulattal tegnap este. Csak maradjon minden így, ezt így meg fogjuk tudni csinálni – gondoltam magamban, és nyugodtabban kezdtem el lélegezni.
Csendes pusztító
Óvatosan haladtunk felfelé az út szép lassan emelkedett, közben az eső egyre intenzívebb lett, az esőcseppek már átjutottak a fák között, az ablaktörlőt is feljebb kellett kapcsolnom. Buksi hirtelen abbahagyta hátul a kéjelgést a gyerekekkel, felállt a hátsó ülésen, és előre meredt a semmibe és hegyezte a füleit. Ahogy mentünk tovább, mintha halk morajlást hallottam volna. Egyre erősebb és erősebb lett, de nem láttunk semmit ami indokolta volna. Imibá is hallgatózott, de nem láttam semmit az arcán. Az út elkezdett meredekebben emelkedni, megbökte a kezemet, hogy kapcsoljam be a felezőt. Éreztem ahogy a fogaskerekek összezárnak, és felére csökken a Defi sebessége. Ennyi elég volt, gond nélkül vette a meredek és csúszós emelkedőt. Biztosan erre figyelt fel Buksi, hiszen nem először van terepen. Felértünk a meredekebb rész tetejére, az autó lassan átment a holtponton és elkezdett volna lefelé ereszkedni, de ebben a pillanatban hirtelen a fékbe tapostam.
Előttünk a megmászott dombocska túloldalán az út eltűnt. Helyét egy örvénylő, robogó, sötét sárfolyó vette át. Nem láttam, honnan jön és merre megy, mintha úgy döntött volna az erdő, hogy ez itt most egy folyó, nem pedig erdei turistaút. Hát úgy látom itt út az nem nagyon van – vágta rá azonnal Máté – Én mondtam, hogy esőben szívás.. – kontrázott rá Betti – Imibá szemei a rohanó víz túloldalát kutatták, míg Buksi boldog farokcsóválással jelezte, hogy végre valami izgalmas is történik!
A motort leállítottam, és kiszálltunk. Mátéval a fejünket vakargatva néztük a rohanó sárfolyót és próbáltuk kitalálni, hogy mit is kellene tenni. Imibá mentett meg a fejünket a szétvakarástól. Lehúzta az ablakot, nézelődött egy kicsit, a botjával méricskélt, aztán félvállról vetette oda nekünk: – Ne vakarjátok, nem lesz tőle okosabb! Valaki menjen át a túloldalra, rögzítse a csörlő kötelét és simán átmegyünk. Addig én eszek egy szendvicset – hátrafordult Bettihez – velem tart egy tízóraira kisasszony? – felhúzta az ablakot és hátraült Betti mellé – Mi pedig álltunk a rohanó víz partján, és azon törtem a fejem, hogy mivel teszem kevésbé kockára a fiam életét – Ha én megyek bele az sártengerbe vagy ha ő?
Átkelés
Végül én kezdtem el ereszkedni lefelé a zuhogó sárszörnyetegbe. A csörlő drótkötelét az övemre csatoltam, így a két kezem szabadon maradt. Máté kezelte a távirányítót és ahogy haladtam, engedte utánam a kötelet. Hamar leértem a dob aljába, és beleléptem a patakba. Meglepően meleg volt. Jeges víz helyett inkább egy langyos iszappakoláshoz hasonlított. Kezembe fogtam egy hosszú botot és magam előtt ellenőriztem vele, hogy milyen mély a víz. Lépésről lépésre egyre mélyebb lett. Éreztem ahogy a sár befolyik a nadrágomba, és olyan helyekre is bejut, ahonnan el sem tudom képzelni, hogyan fogom tudni kimosni. Lassan haladtam előre. Pár perc alatt már a folyó közepén jártam.
Ebben a pillanatban elvesztettem az egyensúlyomat, kicsúszott a lábam, és éreztem ahogy a fejem felett összecsapnak a hullámok. A botot azonnal kiejtettem a kezemből és éreztem ahogy sodorni kezd a víz. Nem tudtam merre van a lent és merre van a fent, de a sáros iszapnak borzasztó íze volt. Próbáltam megkapaszkodni valamiben, de semmit sem találtam! Egy rántást éreztem a derekamon és a drótkötél megfeszült. Belekapaszkodtam, és a kötél felé húztam magamat. Pár húzás és a fejem újra kibukkant a sárból. Máté enyhe pánikkal az arcán nézett rám – Jól vagy, minden rendben? – kérdezte – Persze, csak melegem volt és gondoltam megfürdök.. – Oké, de szólhattál volna előre, hogy ne szarjak be! – válaszolta nevetve, és tovább indultam a túloldal felé. Mire átértem, Imibá is befejezte az evést és Bettivel a parton állva nézték végig az utolsó lépéseimet. A gatyából még percekig folyott kifelé a víz, miközben a drótkötelet rögzítettem egy hatalmas fához. – Maradj ott és pihenj egyet! Én átvezetek! – szólt Imi és beszállt a Defibe. A csörlő kapcsolóját magam mellé vette, bal kezével azt kezelte, jobb kezével kiengedte a féket, sebességbe rakta és elindult. – Gyere és tanulj! – ültette maga mellé a Mátét.
Lassan de biztosan legurultak a lejtő aljára és az autó belemerült a sárfolyóba. A jobb kezét szinte nem is használta, csak néha érintette a kormányt. Hagyta, hogy a csörlő dolgozzon és a Defi megtalálja a saját útját. A bal kezével profin kezelte a csörlőt, a gázpedálhoz nem is nyúlt, közben pedig Máténak magyarázta, hogy mit, miért csinál. Nem telt bele húsz percbe és átért az autó a túloldalra. A Defi nagyon jól vizsgázott, a tömítései annyira jók voltak, hogy egy csepp sár sem jutott az utastérbe. Imibá rám nézet – El ne képzeld, hogy így beszállsz a kocsiba.. menj és mosd le magad, és a kocsi hátulja felé mutatott.
Baljós árnyak
Hátramentem a kocsi hátuljához, kihúztam a tetőn lévő víztartály locsólófejét és vetkőzni kezdtem. A víz hidegebb volt, mint a sárfolyó, de mégis jól esett. A többiek az autó előtt beszélgettek és vihorásztak, de én furcsa hangokat hallottam a hátam mögött a sártenger túloldaláról. Elzártam és füleltem. De a zajok elhallgattak. – biztos csak képzelődtem – nyitottam meg újra a csapot, de a szemem sarkából furcsa árnyakat láttam elsuhanni és megint hallottam a hangokat is. Hirtelen hátrafordultam és a hangok irányába néztem. Egy vékony, magas, sötét alakot láttam beugrani egy fa mögé, közben pár méterre tőle egy remegő bokrot, és mintha a „vigyázz!” szót hallottam volna ahogy halkan de mégis határozottan odakiáltja valaki.
Meredtem álltam percekig és néztem a fák felé, de semmit sem láttam.
A víz lassan folyt a vállamon, de a csobogásán kívül semmit sem hallottam. Gyorsan befejeztem a zuhanyzást, kiöblítettem a ruháimat, és felöltöztem. Közben a szemem sarkából végig azt a bokrot és azt a fát néztem, amik mögött mintha emberek bújnának meg. De nem láttam semmit. – Csak képzelődtem, vagy ilyen jól elrejtőztek előlem? – Óvatosan visszazártam a zuhanyt és az autó eleje felé indultam. Nem mentem oda a többiekhez, hanem a Defi takarásában oldalról bebújtam alá, és a végéhez kúsztam. Így engem nem láthatott senki a magas fűtől, de én tökéletesen láttam mindent az autó háta mögött. Basszus! Ez az autó közel 30 éves és egy gramm rozsda nincs az alvázán! Tuti az olaj sem folyik belőle sehol! – rabolta el a gondolataimat a technika, de aztán megmozdult a bokor! Csak pár percet kellett várnom és a két sötét alak mozogni kezdett. – Ezek szerint mégsem képzelődtem. – Előjöttek a rejtekükből, de nem láttam, hogy kik azok.
Két sötét alak, akik minket figyeltek. De vajon mióta?
-Kerüljünk eléjük! – suttogta az egyik – én itt át nem megyek.. – ezzel újra eltűntek a fák között.
Többé már nem figyeltek minket, hanem elénk akartak vágni..
Folytatom..
A történet korábbi részei
Visszajelzés:Haza.. X. - KoMBanY's ThinkS
Visszajelzés:Haza.. XI. - KoMBanY's ThinkS