Felkészülés
A feladat elsőre nem is tűnt annyira nehéznek. Felpakolni egy autót egy csomó cuccal, beleülni, átmenni a hegyen és ott szétosztani a rászorulók között. Beszélgetni velük, megismerni őket. Ha valaki szeretne csatlakozni, akkor magunkkal hozni, akik maradnak, azoknál meg kideríteni, hogy mire van szükségük, mit hozzunk legközelebb. Aztán irány vissza. Egy nap alatt simán le lehet hozni, reggel megyünk, este jövünk és minden szupi szuper.
Lenne.. DE van pár kisebb probléma. Egy ismeretlen csoport, akik eddig minden szállítmányt megállítottak. A sofőr lélekjelenlétén múlt, hogy meg tudott fordulni és gond nélkül visszajönni, vagy kifosztják. Olyan is történt, hogy még az autót is elvették tőle, és 1,5 óra múlva sétált vissza elmondani a történteket. Közben a többiek már örültek, hogy tuti azért nem jött még, mert sikerült átjutnia. De vajon miért nem engednek át? Mit kellene tenni, hogy átjussunk? Ha csak szeretnének kapni ők is szállítmányt, akkor miért nem mondják? Merjük egyáltalán újra megpróbálni? Sok kérdés, válasz nélkül.
Gondoltunk rá, hogy menjünk más úton. Ezzel az a gond, hogy Orfű a hegy túloldalán van. Vagy a hegyen keresztül megyünk, ami 20 perc és alig 20 km távolság, vagy megkerülöd a teljes hegyet Hosszúhetény vagy Hetvehely irányából. Ez a két kerülő útvonal több mint egy órás út és közel 50 km. Van üzemanyag, de spórolni kell vele. Rengeteg elmegy a kiszállításokra, nem fér bele ekkora kerülő út egyetlen szállítás miatt. Ráadásul mindkét kerülő út veszélyes, mert azokon a területeken is vannak rászorulók.
-Hetvehely felé tettünk egy próbát pár nappal az érkezésetek előtt, de nem jártunk sikerrel. Arrafelé a falvak teljesen el vannak zárva a külvilágtól. Gyalog tudtuk csak bejutni. Valami fosztogató csapatról meséltek, akik körbejárják a kis falvakat és visznek mindent ami mozdítható – mesélte Gréta – Szerintem ugyan azok lehetnek, akik minket is elkaptak – Tette hozzá Lázár – Hosszúhetény felé, Mánfa irányába keresztül kell menni nyolc települése, Hetvehely felé ugyancsak négy falu van, de ott már tudjuk, hogy az út zárva van. A hegyen kellene menni, de más út nincs, ami autóval járható.
-Muszáj aszfalton menni? – tette fel a kérdést Betti, aki akkor lépett oda az asztalunkhoz a reggelivel – A barátommal sokat túráztunk a hegyen, és van egy út Orfűre ami az erdőn keresztül vezet. Azt meg lehet próbálni. De oda terepjáró kell. Esőben pedig járhatatlan autóval.
Kell egy autó
Betti ötletét hamar elfogadtuk, már csak a megfelelő autót kell megtalálni hozzá. Terepjáró kell, osztóművel, összkerék hajtással, legyen nagy, hogy beleférjen ami kell, de ne legyen túl nagy, mert akkor nem tud a szűk kanyarokon elfordulni. A város tele van elhagyott SUV -okkal, de ezek erre alkalmatlanok. Valami igazi terepképes jármű kellene.. valami régi.. valami kemény.. ezekkel a gondolatokkal a fejemben jártam az utcákat egy kölcsönkapott robogóval, és kerestem a megfelelő járművet.
Közben felvillant a gondolat, hogy már egy hete eljöttünk otthonról. A feleségem nem tud rólunk semmit. Aggodalom töltötte meg a szívemet és nem tudtam a vezetésre koncentrálni. Megálltam és leültem az útpadkára a robogó mellé. Remélem jól van. Remélem nem aggódja magát halálra. Áhh.. ismerem.. halálra aggódja magát! Meg kell oldanom ezt a helyzetet, aztán irány haza! De mi lesz Grétáékkal? Hazajönnek velünk? Jó lenne ha tudnánk valahogy kommunikálni.
Egy nagyot sóhajtottam és felálltam, hogy tovább induljak. A szemem sarkában pedig megláttam ŐT! Egy Defender!!! A robogót eldobtam és rohantam oda hozzá, mintha valami rég nem látott szerelmemmel futottam volna össze. A robogó nagyot csattanva az oldalára dőlt, én meg közben egy autót ölelgetek az utca közepén. Egy igazi, eredeti Defender! Ráadásul a 2000 -es évek elejéről! Bumfordi, kemény, tahó.. jó kis 2.5 -es dízel motorral! Tetején tetőcsomagtartó, hátulján pótkerék! Mi kell ennél több egy világmegváltó offroad túrához?!? Úgy ölelgettem az autót, mint valami őrült kisgyerek. Éppen csak puszilgatni nem kezdtem el, mikor egy morcos hangot hallottam magam mögül – Mi a fasz!?!
-Ez az én autóm! – szólalt meg újra a hang mögöttem.
Elengedtem az autót és lassan megfordultam. Egy idősebb úr állt előttem, kezében egy póráz, annak a végén pedig egy puli nézett rám bolyhos fekete szőre alól kivillanó szemeivel. Meredten néztünk egymásra. Szerencsére a helyzetet könnyen tudtam kezelni, lelkesen meséltem neki, hogy miért örültem meg az autójának, és azonnal meg is kértem, hogy adja kölcsön! Aztán elhalkultam, mert akkor fogtam fel, hogy mit is mondtam. Egy vadidegent kérek arra, hogy adja oda a közel 30 éves autóját egy ismeretlennek, hogy az egy hegyi úton keresztül segélyszállítmányt vigyen Orfűre, miközben egy fosztogató banda üldözi. Hát én tuti elhajtanám a picsába ha tőlem ilyet kérne valaki.
Indulás
A kapu kinyílt egy egy gyönyörű sötétzöld Defender gördült be az udvarra. A többiek elképedve nézték, de a szájuk akkor maradt igazán tátva, mikor a bácsi kiszállt utánam az anyósülésről a kutyájával. -Hát őket meg hol kapartad össze? – kérdezte az egyik kapuőr. – Ők a navigátoraim – vetettem oda félvállról és a központi épület felé indultam, nyomomban a cuki pulival és a bácsival. A tárgyalóban legalább ekkora megrökönyödés fogadott, csak ők nem szóltak semmit, csak meredten bámultak ránk. – Szereztem egy szuper autót! De jön velünk Imre bácsi is. Buksival. – meglepően jól vették a bejelentésemet, csak Máté súgta oda nekem halkan – De van vagy 70 éves mi a fenét kezdünk vele? Csak feltart.. – tudom, de csak így hozhattam el az autót. Kalandozni szeretne velünk 🙂
Imre hatalmas meglepetés volt. Miközben pakoltuk be a felszerelést, megállás nélkül adta a tanácsokat. Mit hozzunk, mit ne, hogyan pakoljunk, hogy egyensúlyban maradjon az autó – látszott rajta, hogy nem kevés terepes múlt van a háta mögött. Estére el is készültünk. A teljes szállítmány, és a túlélő felszerelés is benne volt az autóban. Összesen 17 km -t kell megtennünk, de úgy éreztem magam, mintha a Dakarra készülnénk.
Este tábortüzet raktunk, szalonnát sütöttünk és sokáig beszélgettünk a tűz körül. Megtudtuk, hogy Imre a Pécsi Offroad Klub elnöke már több, mint húsz éve. Sokat mesélt nekünk a versenyekről, a fiatalkori kalandjairól, és hogy már csak a Tesco -ba jár a Defivel. Megértettem miért szeretne velünk jönni. A többiek pedig elfogadták. Végül négyen indulunk neki. Máté és Imre mellett Betti is velünk tart, hiszen ő az egyetlen aki tudja az utat. Na meg persze Buksi, aki határozottan emelte a csapat morálját. Lassan kifulladtak a beszélgetések és mindenki nyugovóra tért. Lepisiltük a tüzet és eltettük magunkat holnapra. Hosszú napunk lesz..
Reggel korán keltünk, és nem sokkal napfelkelte után elindultunk. A kapu bezárt mögöttünk és csendesen esni kezdett az eső.
Mit is mondott Betti? – Esőben az az út járhatatlan..
Folytatom..
A történet korábbi részei
Visszajelzés:Haza.. X. - KoMBanY's ThinkS
Visszajelzés:Haza.. XI. - KoMBanY's ThinkS