Ez az írás az első rész ellentétes oldalát mutatja be, ugyanabban a jövőben. Egy embert, aki megpróbál ember maradni a kiherélt társadalomban…
A teljes képért olvasd el az előzményt itt: Kiherélt társadalom – KoMBanY’s ThinkS
Hirtelen kipattan a szemem, mert a telefonom ébresztőórája elkezdi üvölteni a Metallica Lux Æterna számát, jelezvén, hogy reggel van és fel kell kelnem. 2030. május 12. – 7 óra 10 perc. A feleségem már úton van a munkába, de nekem még a gyereket is ki kell rugdosnom az ágyból, hogy induljon végre a suliba. Legnagyobb meglepetésemre már ébren van, reggelizik és nem érti, miért nem vagyok még kész, mert tíz perc múlva már vinnem kellene az állomásra. Basszus! Elaludtam! A tegnap este hosszú volt, hajnalig a Siló sorozat új évadát néztük a feleségemmel. Nem bírtuk abbahagyni, az egész évadot lenyomtuk egyben. Gyors zuhany, ruhákat magamra kapom, a fiam már az ajtóban áll. Bezárom az ajtót, beugrunk a MINI -be, és irány az állomás! Rekordidőt futunk, de még épp időben kiérünk. Gyors búcsú, felszáll a vonatra, nekem meg irány a munka. Még a városban megállok a kisbolt előtt, hogy vegyek valamit, amivel kibírom ebédig. A bolt tök üres, sehol egy ember. Pistabá előre köszön és már nyújtja is át a kedvenc, végtelenül egészséges puncstortámat és cukros briósomat. A kollégáim hülyének néznek, amiért ilyen szemetet eszek, de leszarom, én ezt szeretem. Aztán vissza a kocsiba, tövig nyomom a gázpedált és irány a munkahely!
Hamar fent vagyok az autópályán. Nem sietek, illetve nem kellene sietnem, mert időben vagyok, de nem bírom megállni, hogy ne nyomjam neki. Tele van minden a sok unalmas önvezető tucatautóval. Imádom őket kerülgetni! Jobbra-balra szlalomozok közöttük, miközben ők kínosan ügyelnek, hogy egy tizeddel se lépjék át a megengedett optimális haladási sebességet. Meglátok a belső sávban egy Ferrari -t! Azta, végre! Ez a napom fénypontja! Visszaváltok, gáz tövig, visít a kompresszor, a motor pedig szívja a benzint, mintha csak az élete múlna rajta. A Ferrari önvezető rendszere észleli, hogy baj van, és azonnal lehúzódik, hogy elkerülje a balesetet. Mióta ezek az önvezető szarok vannak az utakon, azóta még 4-esben is lehagyom a legmagasabb pozícióban lévők kitüntetett jogosultságú autóit is, mert azok sem mennek 120 -nál gyorsabban. Miközben leelőzöm, látom az útmenti okostáblákon, hogy minden létező szabályt megszegtem és próbálnának megállítani. Csakhogy az én butaautóm immunis ezekre a modern korlátozó elektronikákra. Driftelve érkezek be a munkahelyemre, és büszkén konstatálom, hogy sikerült megdönteni a rekordidőmet három másodperccel.
Felszaladok az emeletre, beülök a tárgyalóba, és amíg várom a többieket, addig megeszem a puncstortámat. Még az utolsó morzsákat nyammogom, mikor megjelennek az AI-avatarok, és rájövök, hogy én vagyok az egyedüli élő ember a megbeszélésen. Így legalább senki sem szól be, úgyhogy belekezdek a briósomba is. A meeting gyorsan megvan, felírtam, ami nekem fontos, szóval irány a szerverszoba. Újra kell indítanom egy gépet. Gyorsan belépek, végigpörgetem a logokat. Nagyjából jónak tűnik, szóval reboooot! Amíg újraindul, leszaladok az étkezőbe, mert kell még egy kóla. Az épület tök üres és kihalt, szóval nem nagyon izgat, hogy nyitva hagytam a szerverterem ajtaját. Mire felérek, kész is van minden. Leadminisztrálom, amit kell, bezárok. Köszi, helló, ennyi nekem elég is volt mára, a többit majd otthonról!
Bepattanok a MINI -be, kinyitom a tetőablakot. – De rohadt jó idő van! Nincs kedvem sem dolgozni, sem hazamenni! Egy gyors körtelefon a haveroknak, és már úton is vagyunk mindannyian a városszéli elhagyatott tornaterembe. Az utolsó kilométereken már többet is együtt megyünk, így naná, hogy versenyzünk egymással, miközben kerülgetjük az önvezető szarokat! Ha belegondolok, hogy pár éve még kihalásos alapon lehetett időpontot kapni ehhez a csarnokhoz, most meg csak mi járunk egyedül ide. Miénk az egész terem! Igaz, így nekünk kell rendben tartani is, de legalább nem kerül pénzbe. Közel két órát játszunk, közben Tamás bömbölteti az amcsi kosaras zenét az autójából. Hazafelé még versenyzünk egy kicsit az autópályán, aztán mindenki megy a maga útjára.

A fiam nincs otthon, elment a haverjaival a Normafára montizni, lányom a pasijánál alszik, szóval miénk a ház! Egy kis szex a nappaliban, a kanapén, aztán elmegyünk Pistabához a kisboltba, hogy legyen otthon vacsira valami kaja. Persze én csak a segéd vagyok, pucolom a hagymát, felvágom a kolbászt, feltöröm a tojást. Az igazi művészetet a feleségem csinálja. Mire hazaérnek a gyerekek, már az utcán lehet érezni a sült, ropogósra pirult baconszalonna illatát! Iszonyatosan jól sikerült a vacsora! – Nincs jobb az igazi paraszt kajánál! – mondja a fiam, ledobja a montit a teraszon, a sáros cipőt félrerúgja és leül az asztalhoz ő is. Vacsora után elsétálunk Tibibá fagyizójába, és letolunk pár gombóc fagyit. Igazi ízorgia a szánkban! Talán az egyetlen fagyizó, ami még megmaradt a környéken. Már kevesen járnak hozzá is, egyfolytában panaszkodik, hogy milyen jó volt régen, mikor tíztől éjfélig tele voltak, és sorban álltak az emberek a fagyijáért! De ma már alig eszik ilyet valaki. A cukor méreg! – mondják sokan. Mondjuk ehhez képest mi elég jó passzban vagyunk, pedig heti pár tíz gombóc mindig leficcen tavasztől őszig…
Hazafelé séta közben bámuljuk a gyönyörű, csillagos eget. Senki sincs az utcákon, mindenki otthon van és pörgeti a közösségi médiákat. Útközben beszélgetünk, kivel mi történt, mit csinált ma, mit tervez holnapra. Elkezdjük tervezni a nyaralást. Nem tudom, mi lesz végül a befutó, mert mi ketten a fiammal sátorozni szeretnénk, de a lányok inkább egy tengerparti, panorámás házban képzelik el a nyarat. De még az is lehet, hogy mind a kettő bele fog férni, mert ezek a helyek jóval olcsóbbak, mint a felkapott modern luxusszállodák, amikbe a többség megy. Általában a barátainkkal együtt szoktunk menni, nagyon kihaltak ezek a helyek, és ha csak mi mennénk, akkor pár nap után már tök unalmas lenne. Furcsa, hogy ezeket a csendes és szép helyeket alig látogatja valaki, pedig szerintem százszor több élményt adnak, mint a szarásig automatizált luxusszállodák.
Lassan hazaérünk. Lányom korán fekszik, mert reggel kirándulni megy a barátaival. A fiam felmegy a szobájába és tolnak pár menetet a GTA VI -ban. Ketten maradunk a nappaliban, egy kis vita és csatározás után meglesz a film, amit ma este nézni fogunk. Feleségem bepocol a kanapén, én meg szervirozom a tortilla chipset meg a jó kis csípős szószt hozzá. Valamikor a film közepén szól a fiam, hogy megy aludni, és elköszön tőlünk. A film elég hosszú, de hát ez van. Valamit valamiért. Majdnem éjfél van, mire vége lesz, de nem bírok magammal, és nem bírok ellenállni a gyönyörű feleségem csábításának, így aztán még egy fantasztikusat szeretkezünk a nappaliban. A gyerekek már az igazak álmát alusszák.
Legnagyobb sajnálatomra az egyik kedvenc filmemet adják hajnali egytől a retro-tévén. A feleségem agyfaszt kap tőle, de nem tehetek róla, a „Kincs, ami nincs” -et egyszerűen nem lehet elégszer látni! Felkísérem a feleségemet a hálószobánkba. Megölelem, megcsókolom, betakargatom… és irány le, vár rám Anulu! Hát ma sem fogok sokat aludni. Sebaj, holnap úgyis itthonról dolgozok, csak ne kellene hatkor kelni, hogy a fiamat kivigyem a vasútállomásra. De hát ez van, legalább kidumcsizzuk a csajokat, pár napja egyévesek lettek a barátnőjével.
Basszus… hajnali három… ideje lefeküdni!
Jó éjt!
Visszajelzés:Kiherélt társadalom - KoMBanY's ThinkS
Visszajelzés:Kiherélt társadalom – AI szerelem - KoMBanY's ThinkS
Visszajelzés:Kiherélt társadalom – Metró - KoMBanY's ThinkS
Visszajelzés:Kiherélt társadalom – Két keréken - KoMBanY's ThinkS