Elindultunk
A kapu bezárult mögöttünk, egyedül voltunk a sötét és üres utcán, miközben csendesen dorombolt alattunk a Volvo motorja. Régóta társunk volt, még 172.000 km -el került hozzánk, most meg már bőven félmillió fölött mutat az óra. Minden kis apró rezdülését ismerem! Mindig, mindent azonnal javítottunk rajta, ha bármi gond volt vele. Igazából nem is autó volt ő már, hanem családtag. Ezért is volt ő a legjobb választás az útra. Sebességbe raktam, csendben kikanyarodtam a főútra és elindultam Pécs irányába.
Azon az úton haladtunk, amin a legjobban szerettem autózni, mikor még a vezetés volt a hobbim, és nem épp a lányomat kellett megmenteni. Csendes út, de most még a szokottnál is csendesebb volt. Lassan elhagytuk Gárdonyt. Máté berakta a kedvenc lemezünket a Metallica 72 Seasons -t. Csak csendesen hallgattuk, valahogy nem volt kedvünk megtörni az éjszakát az üvöltő metállal. Alig hagytuk el a város végét, talán félúton lehettünk Dunaújvároshoz, mikor egy sárgán villogó fénypontra lettünk figyelmesek. Közelebb értünk, és egy pickup parkolt az út szélén. Bekapcsolt vészvillogóval, felnyitott motorháztetővel és két integető alakkal.
Az első gondolat az volt a fejemben, hogy – Gyorsíts! Meg ne állj! – de valahogy mégsem tudtam megtenni. Túlmentem rajtuk, és mögöttük álltam meg. Kiszálltam. Elindultam az autó hátulja felé. A két sötét alak közeledett felém. Az apokaliptikus témájú filmekben, mindig idiótának tartottam mikor valaki egy ilyen szituációban megáll. Ilyenkor van az, hogy letámadják, megölik, elveszik mindenét, a fia pedig ezt végignézi és egy életre belerokkan a látványba.
Megálltam.
Rosszul döntöttem. Ha megfordulok, most még talán elmenekülhetek. Fuss! – járt a fejemben miközben a két sötét alak lassan közeledett hozzám. Az egyik vékony volt, magas, és hosszú haja lengett a csendes szélben. A másik alacsony és köpcös volt, és mintha fegyvert tartana a kezében.
Már késő volt menekülni, a két alak odaért hozzám.
Máté kinyitotta az ajtót, a felvillanó lámpa hirtelen megvilágította az arcukat.
Ismerem őket. Az egyik kosaras edzőtársam gyerekei.
Megnyugodtam.
Elindultak a szüleikhez, de kifogyott a benzin az autóból. A lány teljesen kétségbe volt esve, a fiú próbálta tartani benne a lelket, de látszott rajta, hogy sokkal fiatalabb, mint a lány. Basszus mégsem gyilkolnak le itt az útszélen ma este. Mégsem volt hülyeség megállni. A valóság mégsem egy ZS kategóriás horrorfilm szintjén van, még vészhelyzetben sem.
Ahogy elmesélték mi történt, Máté már ott is termett a benzineskannával. Pár percet még beszélgettünk, míg feltöltöttük a tankjukat, aztán elköszöntünk, és tovább indultak. Láttuk, ahogy az autójuk fénye lassan távolodik Gárdony irányába. Ennyivel bőven hazaérnek. Még a felét sem használják el annak amit adtunk nekik. Nem kértem cserébe semmit. Jó érzés volt, hogy segíthettem. Visszaültünk az autóba és tovább indultunk.
Bezinkút
A gondolataim mégsem nyugodtak meg. A tartalék benzinünket adtuk oda, így hogy fogjuk megjárni az utat? – Majd tankolunk – vágta rá a fiam – Hátha ott is jó emberek vannak, ne parázz már annyira..
Elhaladtunk a szabadegyházi alkoholgyár mellett. A mindig zajos s gőzölgő, éjszaka is fényes gyár helyett most csak csendes és sötét üzemet láttunk. Furcsa volt így látni. De a termelés szerintem nem áll le. Gyanús volt, hogy dolgoznak, csak valami háborús vészprotokoll szerint, mert a kapunál katonai járművel álltak és katonák őrizték a bejáratot. Lehet, hogy csak éjszaka nem üzemel, hiszen kivilágítva a pusztában könnyű célpont lenne. Lehet nekünk is jobb lett volna reggel indulni. „A sötétség a barátunk” – mondta Karak a Vukkban, de most lehet mégis jobb lett volna világosban indulni. A sötét éjszakában könnyű célpont voltunk a világító lámpáinkkal.
Lassan elértük Dunaújvárost, és bekanyarodtunk a benzinkúthoz. Ismertem ezt a helyet, Gréta barátja itt dolgozott mielőtt Pécsre költözött volna hozzá. Minden sötét volt, de az ajtó nyitva. Bentről egy kis fény szűrődött ki. Megint úrrá lett rajtam a szorongás, de Máté szavai jártak a fejemben: „Hátha itt is jó emberek vannak”.
Beléptem az ajtón.
Egy gyertya pislákolt a pulton. A gyenge fényben pedig egy fiú olvasott valami brutálisan vastag könyvet. Ahogy beléptem, felemelte a fejét, de vissza is süllyedt a tekintete a könyvbe. – Nincs benzin.
Nem adtam fel.
-Szia! A lányomhoz szeretnék eljutni Pécsre, biztos nincs egy kis tartalék benzined még valahol? – felemelte a tekintetét és rám nézet – De van. Fullon van minden tartály. Mióta nincs áram semmit sem tudtam eladni belőle. De a tanker jön minden nap, a finomító nem állt le. Csak épp eladni nem tudom amit hoz.
Hátat fordíthattam, és tovább mehettem volna, de a mérnöki agyam rögtön gondolkozni kezdett. Ezek a szivattyúk biztonsági okokból kisfeszültséggel üzemelnek. Többnyire 24V -on. Az autók rendszere 12V -os. Talán azzal is elindul.. vagy ha két autó aksit sorba kötünk, akkor már meg is van a 24V. Csak rá kell kötni közvetlenül a szivattyúra és már működik is.
-Meg tudom javítani. Villamosmérnök vagyok. Van hozzá minden a kocsiban. Ha van két aksid, holnap már árulhatod is a benzint.
Újra felemelte a fejét a könyvből és mélyen a szemembe nézett. Rendben, de sötétben nem állhatsz neki, veszélyes. Pár perc beszélgetés után már a hálózsákokat vettük elő, és megágyaztunk magunknak a shop sarkában. Itt töltjük az éjszakát, reggel megjavítjuk a kutat. A srác megenyhült, már nem csak a könyv érdekelte. Ült és mesélt. Ahogy elment az áram, ahogy jöttek az ideges vevők, hogy az egyik kutat szétverte egy dühös nagydarab fickó amiért nem kapott benzint. Elmehetett volna, de kitartott. Miért? Nem tudta megmondani. Nem akarta itt hagyni a boltot. A főnöke lelépett pár nappal a harcok kezdete előtt. Úgy tűnt, mintha tudta volna előre, hogy mi fog történni. Régebben politikus volt.
Még nem voltunk régóta úton, de mégis jólesett az alvás. Kipihenten ébredtünk, és nemsokkal napkelte után már működött a benzinkút. A híre gyorsan terjedt, jöttek az autók, nem győzte megköszönni a srác.
Megtöltöttük a kannánkat, még két extrát is kaptunk tőle. Sőt még teletömött minket csokival meg üdítővel is.
Máténak volt igaza. Ez nem egy film. Ez itt az élet.
Elágazás
Újvárost elhagyva megálltam a körforgalom közepén. Két út volt előttünk. Az autópálya vagy a 6-os főút. Az M6 -oson közel egy órával rövidebb az út, de több benzint fogyasztunk, nincs bárhol kijárat, és messziről is jól láthatóak vagyunk az úton. Ha a főúton megyünk, akkor lassabban érünk oda, de több benzin marad, és az út nagyrészt fák között vezet, bármikor könnyen elbújhatunk.
A főutat választottam.
Mindig is utáltam autópályán közlekedni. Ingerszegény és unalmas.
A nap gyönyörűen ragyogott a fejünk felett, a madarak boldogan csiripeltek. Mintha csak egy sima délelőtt lenne, és semmi sem történt volna. Az egyetlen furcsaság csak az volt, hogy rajtunk kívül senki sem volt az úton. Már nem érdekelt, ha meghall minket valaki. Ablakok teljesen lehúzva, max. hangerő, és üvölt a Metallica! A szám végére értünk. Cseréltem volna a CD -t, de véletlenül a kiadó gomb helyett a mód választót nyomtam meg. A készülék azonnal váltott, FM rádió! És azonnal felcsendült a Kossuth – rádió ismert szlogenje:
-Kedves hallgatóink! Itt a Kossuth – rádió Budapest. Híreket mondunk.
Mia fasz? Van rádió?
Folytatom..
A történet korábbi részei