Úton voltam. Sétáltam a városban, céltalanul, csak előre, amerre a lábam vitt. Egyik utca a másik után, lépcsők, aluljárók, terek és zebrák. Aztán egyszer csak ott álltam egy villamos megállóban. Megálltam. Miért ne mehetnék tovább villamossal? Vártam. A villamos lassan begurult az állomásra, az ajtaja kinyílt, és elkezdte róla leszállni az emberek. Végül leszállt az utolsó ember is, szabad volt az út, hogy felszálljak. Észrevettem a szemem sarkából egy sárga kabátos lányt, aki szintén a megállóban várta a villamost, de mégsem jött oda az ajtóhoz, és meg sem próbált felszállni a villamosra. Aztán egyszer csak elindult az ellenkező irányba siető léptekkel.
Én sem szálltam fel.
Megfordultam, és elindultam a lány után.
Fogalmam sem volt, mit csinálok, vagy hova megyek, csak vitt a lábam és követtem őt. Le az aluljáróba, aztán a keresztútra és tovább a járdán. Nem voltam közel hozzá, csak éppen olyan távolságban, hogy ne veszítsem szem elől. Néztem a várost, a házakat, a fákat, az embereket. Közben pedig végig a nyomában voltam.
Nem tudtam merre járok, nem tudtam mit csinálok, nem gondolkoztam, csak mentem utána.
Aztán egy kanyar után előttem volt a folyó, a lány pedig felsétált a hídra ami átvezet a folyón. A híd közepén megtorpant. Odalépett a korláthoz. Lenézett. Csak pár másodperc volt, míg a hömpölygő hullámokat nézte, de nekem mégis olyan volt, mintha megállt volna az idő. Ekkor vettem csak észre, hogy olyan fekete haja van, mint hófehérkének a mesében. Nem volt olyan hosszú, valamivel rövidebb, de mikor ezen méláztam, hirtelen megmozdult. Megfordult, és elindult arra amerre én álltam.
Szemben jött velem.
Már csak pár méterre volt, mikor nyílt a szája, emelte a kezét, és azt hittem hozzám fog szólni. A gondolataim őrült módon pörögtek: LEBUKTAM! Mi a fenét mondjak neki? Miért követem? Rendőrt fog hívni? Tuti azt hiszi, hogy egy pszichopata őrült vagyok..
Mellém ért.
A szemembe nézett.
És tovább ment.
Az agyam megnyugodott, sarkon fordultam, és újra követni kezdtem. Lement a hídról, és most a folyóparton sétált tovább. Kezdtem azt érezni, hogy ennek így nem sok értelme van. Mi a fenének követem? Azt sem tudom hol vagyok! Totálisan elvesztem a városban! Hogy a picsában fogok innen hazakeveredni?!? Aztán megállt egy piros lámpánál. Utolértem és én is megálltam. Zavaromban elővettem a telefonomat és úgy csináltam, mintha hívna valaki: – Szia! Merre vagy? – Késel? Sajnálom. – Akkor hívj kérlek ha már tudod, hogy mikor érsz ide. – Játszottam el a hívást. Közben a lámpa zöldre váltott. A lány pedig elindult. Itt már tenni kellett valamit, nem tudtam tovább megjátszani magam, ez már túl feltűnő lett volna. Mikor a következő hídnál újra felsétált a lépcsőkön, akkor nem vártam tovább és odaléptem hozzá.
-Szia! A barátom, akivel találkoztam volna 2 órát késik. Tudnál segíteni nekem, hogy mit lehet itt csinálni két órán keresztül? – szegeztem oda neki a kérdést.
Elkerekedett a szeme. Látszott, hogy nem érti ki vagyok, és mit akarok tőle. Néztünk egymás szemébe, mind a ketten értetlenül bámultunk a másikra. Pár másodperc után megtörte a csendet: – Hát, itt nincs semmi. – mondta. – Basszus akkor most mi a fenét csináljak én itt két órán keresztül? – vágtam rá kétségbeesetten, teljesen beleélve magamat a szerepbe ami hirtelen összeállt a fejemben.
Nézett rám, gyönyörű zöld szemeivel. Látszott rajta, hogy még mindig nem tudja mirevélni, hogy ki vagyok, és mi a fenét szeretnék tőle. Aztán csak annyit mondott: – Hívj meg egy kávéra. – és megint megfordult és elindult visszafelé a lépcsőkön lefelé a hídról. Követtem őt. Le a hídról, át a főúton, be az első utcába. Annyira gyorsan sétált, hogy alig bírtam tartani vele a lépést. Majd megállt az egyik kapualjban. Megnézte, hogy ott vagyok-e. Elindult lefelé a lépcsőn. Egy kis sötét helyiségbe jutottunk, ahol egy kis teázó volt. Leült az egyik asztalhoz. Mellé ültem. Egyedül voltunk. A pultos lelkesen odaugrott hozzánk. A lány tudta, hogy mit kér, én meg percekig bénáztam az itallappal, mire végre kérni tudtam egy teát.
A pincér elment. A lány rám nézett, és azonnal nekem szegezte a kérdés: – Elég a kamuból. Miért követtél?
Lebuktam.
Pörgött a fejemben minden, próbáltam összeszedni a gondolataimat, hogy mit miért csináltam, mi volt igaz, miben kamuztam, mi a fenét mondjak most neki? Aztán csak két szó jött ki a számon: – Nem tudom.
Ketten ültünk a kis csendes, sötét teázóban. Szemtől szembe egymással. Itt már nem volt több kamu, nem volt megjátszás, nem volt színjáték. A falak leomlottak közöttünk. Csak egy fiú és egy lány, aki önfeledten beszélget. Nem ismertük egymást. Nem volt semmi amit titkolnunk kellett volna, nem volt semmi, amit ne mondhattunk volna el, nem volt semmi ami korlátozott volna minket. Órákon át beszélgettünk, mintha csak két régi barát lennénk. Besötétedett. Egymás után ittuk a teákat, gyűltek a bögrék, már nem tudtam olyan ízt kérni amit még ne kóstoltam volna. Nem kettő, hanem már öt óra is eltelt mióta leültünk. Beindult az éjszakai élet, egyre több lett a vendég. Érkezett egy zenekar is, akik az este fellépői lesznek. Lassan elkezdtek próbálni. A hely átalakult, már nem volt többé csendes kis zug, ahol két barát beszélget. A lány a szemembe nézett: – Mennem kell. Te maradsz? Vagy segítsek visszajutni a villamoshoz? – és kajánul kinevetett
Tudta. Mindent tudott. Már akkor is figyelt rám, mikor a megállóban utána indultam.
Vissza sétáltunk a megállóba. Közben beszélgettünk. Végül ott álltunk, ahonnan minden elindult, csak közben eltelt majdnem 8 óra. Nem jutott el oda, ahová indult. És én sem. Néztem rá, és azon gondolkoztam, hogy most mit tegyek? Elköszönünk és vége? Vagy kérjem el a számát, vagy az e-mail címét? Basszus! Még a nevét sem tudom! A helyzetet megint ő oldotta fel.
-Megmondod a neved, hogy bejelölhesselek?
-Persze! – vágtam rá azonnal.
Bejelölt, visszajelöltem.
Elköszöntünk, de már nem mint két idegen, hanem mint két barát. Kaptam két puszit tőle és elindultunk. Órákig tartott míg visszakeveredtem oda, ahol már ismerős volt a környék. Mikor hazaértem egy értesítés villogott a telefonomon. Egy poszt amiben megjelölt valaki. Ő volt az.
Sokáig néztem a kijelzőt. Döbbenten olvastam a sorokat. Most értettem meg, mit akart tenni azon a hídon.