-Apa! Szombaton hívtak a fiúk, hogy menjünk el Eplénybe DH -zni. El tudnál vinni? A szülők is jönnek, ők addig beszélgetnek. De te azt unnád, jönnél inkább velünk a pályára?
Így indult a dolog. Aztán két héttel később, reggel 8 kor a tetőcsomagtartót szereltem a C30-ra, aztán a bicikli tartót, pakoltuk be a cuccokat és indultunk Eplénybe: Bringapályák – Síaréna Vibe Park Eplény
Eplényt a legtöbben a sípályákról ismerik, de alapvetően hó már télen is alig van, viszont itt vannak a legmenőbb bringapályák az országban. A környezet szuper, az árak elfogadhatóak, a személyzet segítőkész. Mindössze egy baj van: soha az életben nem hegyikerékpároztam. Közel tíz évig versenyszerűen országúti kerékpároztam, és azóta is az egyik szerelmem, de az épített erdei pályák nagyon távol állnak tőlem. De mondhatok nemet a fiam kérésére? Mi baj történhet? (legjobb utolsó mondatok..)
A pályák indulópontjára a sífelvonóval lehet feljutni, és rengeteg pálya van. Mindenki megtalálja a tudásának és vérmérsékletének megfelelőt. Legalábbis ha tudja, hogy mire számíthat. Én nem tudtam, de.. mit veszíthetek? Csináltam már ennél is nagyobb őrültséget..
Az első..
Az első mindig emlékezetes marad az ember életében. Hát ez nagyon az volt..
Megérkeztünk, pacsi, ismerkedés a többi szülővel és gyerekkel (15-16 éves srácok), aztán felszerelés bérlés, és irány a hegy. Apró szépséghiba, hogy L és XL méretben már nem volt protektor, szóval nekünk nem jutott, ilyen emberes legényekre, mint mi a fiammal már nem számítottak, de sebaj, mi amúgy is a szüzességünket jöttünk elveszíteni, nem meghalni.. szóval nem tartok tőle, hogy annyira keményen tolnánk, hogy ki tudnánk használni a védőfelszerelésben rejlő lehetőségeket.
Cukik voltak a fiúk, utólag megtudtam, hogy mikor szervezték a hétvégét, akkor megkérdezték a fiamat, hogy „de apukád nem fog félni?” 🙂 Aggódnak értem, vagy hülyének néztek? Passz.. mindenesetre az egyetlen szülő voltam, aki beöltözött és nekivágott a hegynek.. A többi szülő sem tudta ezt mirevélni, furcsa tekintetekkel kérdezgették, hogy „Te is felmész tekerni?” – „Persze, miért ne?” – válaszoltam magától értetődően. Félelem valóban nem volt bennem, inkább csak izgalom. Egészen addig, míg el ne indultunk lefelé az első, „Flow Line” nevű pályán, ami elvileg a legkönnyebb pálya a hegyen.
Képeket csak a parkolóban és a libegőn készítettem, mert nem fotózni és magamutogatni megyünk az ilyen helyekre, hanem élni :)
A pálya amit a tapasztaltabb fiúk bemelegítésre használtak, nekünk az volt a fő célunk a mai napra. Egészen pontosan az, hogy megtanuljunk gond nélkül végigmenni rajta. A pályák besorolása itt is úgy van, mint a sípályákon: kék, piros, fekete és itt is a kék a legkönnyebb, de a sípályákkal ellentétben a kék pálya sem az a „libalegelő” amin bárki le tud menni azonnal elsőre.
A pályák minden évben folyamatosan változnak, a jelenlegi nyomvonalakról sem fotókat sem videókat nem tudok mutatni, még annyira újak, az elérhető videók, még a régi pályát mutatják.
Mindössze 1,6 km hosszú, de van olyan rész, ahol centiméterekre suhansz el két fa között, van olyan, ahol fa lécekből épített palánkon kell bevenni a kanyart, amit csak úgy tudsz bevenni, ha felmész a 45 fokban döntött falra, és van olyan rész, ahol egymás után 6 db, egyenként 180 fokos döntött kanyart kell bevenned csigavonalban, egy 30 fokos lejtésű hegyoldalon, és ha nem mész fel minden kanyarban a fal szinte legtetejéig, akkor esélyed sincs elfordulni. Na ez volt az az egy akadály, amit nem sikerült megcsinálni ezen a napon.. ehhez még fejlődnöm kell, nem is fizikálisan, hanem inkább fejben.
Az első körben még együtt mentünk végig a pályán, mi ketten a fiammal és három osztálytársával, de utána szétváltunk, és mindenki ment a saját tempójában a saját tudásának megfelelő pályán. Nagyon fontos az ilyen helyeken, hogy ne akarjuk minden áron azonnal ugyanazt a teljesítményt nyújtani, mint a nálunk tapasztaltabbak. Nem a vagányság a cél, hanem a biztonságos lejutás, hiszen nagyon könnyen történhet súlyos baleset!
Az országútis múlt sokat segített, de azért ez teljesen más világ. A pulzus mérő óra rajtam volt, és utólag megnézve nagyon érdekes eredményeket hozott. A fizikai megterhelésem nagyon alacsony, hiszen „csak” gurulni kellett lefelé, de a pulzusom mégis az egekben volt, hiszen eszméletlen adrenalin löket volt bennem végig a pályán lefelé jövet.
Haladunk..
Ahogy a nap haladt előre, érezhető volt a fejlődés. Már megállás nélkül végigmentem a pályán, és nem akart a szívem kiugrani a helyéről minden akadály előtt. Szépen lassan elkezdtem élvezni. Soha nem lesz ez a „fő sportom”, de megnyert annyira az érzés, hogy máskor is el fogunk jönni. Hihetetlen volt átélni, hogy egyetlen egy, 4 órás „nap” alatt mekkora fejlődést tudtam elérni úgy, hogy a nulláról kezdtem és soha nem mentem még ilyen pályán. Felemelő érzés volt, hogy meg tudom csinálni!
Úgy az idő felénél járhattunk, mikor a fiam lent maradt pihenni egy kört, és én egyedül indultam neki. Itt most nem volt senki aki néz, nem volt senki akire figyelnem, aki miatt aggódnom kellene, csak én, és a pálya! A fejem teljesen kikapcsolt, semmi másra nem koncentráltam, csak a „túlélésre”. Olyan tempót toltam végig, hogy még én is meglepődtem! Eljutottam arra a szintre, hogy nem csak gurultam lefelé, hanem rá is kellett tekernem, mert úgy éreztem, hogy túl lassú a tempó ahogy haladok.
Nem gondoltam volna, de megértettem, miért szeretik annyian ezt a sportágat, elkezdtem megszeretni!
Aztán még pár kör, egyedül és a fiammal is, és éreztem, hogy lassan abba kell hagyni mára. Van bennem egy olyan szint (bármit is csinálok), amikor érzem, hogy kezdem túl „rutin szerűen”, túl merészen tolni, és ez az a pont, ahol vigyáznom kell, mert itt könnyen át tudom lépni azt a határt, ahol már ledől bennem minden gátlás, és eszetlenül, totálisan félelem nélkül tolom! Ez fatalon még menő volt, de apaként ezt a szintet már nem szeretem átlépni. Nem lenne jó, ha engem mentőhelikopter vinni el, a fiam meg itt maradna egyedül minden cuccal meg az autóval, aztán oldja meg ahogy tanulta..
Szóval eljött a lassítás ideje. Felmentünk és megbeszéltük, hogy levezetésként lecsorgunk a sípályán szépen, kényelmes tempóban.
Levezetés.. ?!?
Mint utólag kiderült, a „levezetésnek” tervezett sípálya amin fentről elindultunk, az egy piros pályaként induló, majd a végén a második felétől már fekete pályának minősülő útvonal volt. A közepén haladt lefelé egy kitaposott út, amin igazából nem kerékpárral, hanem többnyire gyalogosan szoktak sétálni a turisták nyáron. Na mi ezen indultunk el lefelé..
Teljesen egyenes, kb. 1 km hosszú kitaposott földút, változó, 20-40 fokos dőlésszögben, keskeny, alig 40cm széles sávban. Ezena területen síszezonban hó van, kb. 70-100m széles és a síelők nem nyíl egyenesen, hanem szépen, kacskaringósan szoktak lejönni, hogy ne lendüljenek be túl nagy sebességre.
Szerencsére én mentem elöl, mert azt azért tudtuk, hogy én gyorsabban fogok menni, mint a fiam.
És itt történt meg bennem az, hogy lement a róló. Kitisztult a fejem, teljesen kikapcsoltam, a féket pedig gyakorlatilag elengedtem. Minden korlát ledőlt benne, nem volt sem félelem, sem semmi visszatartó erő, nem gondolkodtam, csak mentem, és csak arra koncentráltam, hogy minél nagyobb sebességet tudjak elérni.
A végsebességem alig pár tizeddel maradt el a 43km/h -tól, ami országútis szemmel nézve szinte semmi. Egy jobb edzésen önerőből ennyivel haladok síkterepen, míg a Kékesről lefelé, akár 80-85km/h is lehet a sebességem országúti bringával. De itt, mindezt egy vékony földúton, kiszámíthatatlan göcsörtök, földbuckák, fűcsomók, kavicsok, kövek, kissebb lyukak között értem el, olyan területen ahol még soha nem jártam.. eszméletlen érzés volt! Ilyen helyzetben az az nem gondolkozik, mert egyszerűen nincs rá ideje! A gondolatok helyét átveszik a reflexek és a korábbi helyzetekből hozott rutin. Ez az érzés leírhatatlan annak, aki még nem élte ár. Nincs félelem, nincs gondolat, csak TE és a totális adrenalin löket a szívedben és az agyadban!
Leértem. Hibátlanul. Teljesen megtisztulva és teljesen kipucolt fejjel.
Készítettem egy magassági térképet is az órám mért adatai alapján a két legmeredekebb szakasz kezdő és végpontját kiemelve. Az első szakaszon 499 méteres tengerszint feletti magasságról indultunk és 392 méterre gurultunk le mindössze 1 perc és 25 másodperc alatt (107 méteres szintkülönbség), míg a második szakaszon 423 méterről indultunk és 343 méterre érkeztünk le 51 másodperc alatt (80 méteres szintkülönbség). Menő, hogy miket tud mérni egy profi Garmin sportóra.. 🙂
Brutális élmény volt, sokkal ütősebb, mint felmászni az 57 méter magas darura a Gellért Hotelnél! 🙂
Lezárás
Lent derült ki, hogy pont oda érkeztünk le, ahol a többi szülő már várta a gyerekeket, és így végignézték az esztelen száguldozásunkat lefelé. Baromi büszke voltam a fiamra, hogy lejött velem ott. Arra pedig mégjobban, hogy nem volt olyan hülye, mint az apja, és ő használta a fékeket is a biciklijén 😀
A szülők fogadtatása kétes volt, volt akin látszott, hogy simán hülyének tart, volt aki nem értette, hogy ezt miért csináltam, és volt aki őszinte lelkesedéssel kérdezte, hogy: „nem féltél?” Aztán ahogy beszélgettünk és elmeséltem hogy én elég komolyan országútiztam és rendszeresen tekerek most is, akkor megenyhültek a tekintetek, belátták, hogy talán mégsem vagyok totálisan hülye. Mindenesetre a nap végére azt hiszem hivatalosan is bekerültem az „ez totálisan hülye” kategóriába a szülőtársak szemében. Dehát valakinek ebben is kell lennie 🙂
Mindenesetre azt már tudom, hogy milyen érzés ezt a sportágat űzni. Ahogy korábban már írtam, abban biztos vagyok, hogy nem ez lesz a fő sportágam, annyira nem vonz, egyszerűen nem az én világom. DE ettől függetlenül brutálisan nagy élmény volt, és még biztosan vissza fogunk ide térni, mert ez egyszerűen nem maradhat így, hogy azt az utolsó szakaszt ne tudjam megcsinálni.. 🙂
Hazafelé úton szokás szerint végig beszélgettünk a fiammal. Elmesélte, hogy nagyon félt, hogy a többiek majd ki fogják cikizni, hogy ő félősebb és gyengébb a pályákon, mint ők, de nem így történt. Bátorították, dícsérték, segítettek neki, és ez hatalmas erőt és meg nyugvást jelentett számára, annyira, hogy elhatározta, hogy idén nyáron még legalább kétszer vissza kell ide jönnünk, mert az őszi iskolakezdésig meg akarja tudni csinálni a Flow Line pályát végig, és szeretne legalább egyszer végigmenni az N1 pályán is.
Egy ilyen nap ezerszer többet ad az önismeret terén, mint bármilyen csillivilli szuper önismereti workshop.
Szóval, Eplény, köszönjük, még visszatérünk, hogy újra legyőzzük démonjainkat!