Álmos reggelre ébredtem, de a szemeim mégis könnyűek, mintha sohasem lettem volna fáradt. Felöltözök, összeszedem a cuccaimat, bezárom a bőröndömet és elindulok lefelé a lépcsőn. Lent a nappaliban már mindenki ébren, mindenki készülődik, sürög-forog, de még sincs nagy zaj, csak egy egészséges morajlás, ahogy mindenki teszi a dolgát. Mindenki ébren, mindenki mosolyog, furcsán is érzem magam, mert ezek szerint én keltem fel a legkésőbb. Leülök a reggeliző pulthoz, valaki elém rak egy bögre teát és egy bundás kenyeret. Finoman meghintem sóval – érzem, ahogy az ujjaim között leperegnek a sószemek – közben nézem a körülöttem kibontakozó irányított káoszt. Egyszerre öt ember járja ezt a reggeli táncot, és közülük én vagyok az egyetlen aki nem csinál semmit. Mindenki mozog, beszél, pakol, készülődik.. talán észre sem vették, hogy lejöttem közéjük? áhh.. észre kellett.. hiszen akkor hogy került ide a tea és a kenyér?
Lassan csendesülnek a mozgások, letisztulnak a lépések, mindennek meglesz a helye, és a zsibogás alábbhagy a szobában. Egyedül maradtam. Lenyelem az utolsó falatot, megiszom az utolsó kortyot, ebben a pillanatban belép a húgom, és kérdően néz rám: – Te nem jössz? – és nevet.. Nem várja meg a választ, már ki is libben, hiszen tudja, hogy nélkülem semmi értelme sincs semminek, én vagyok a főszereplő, én vagyok a kiemelt vendég, én vagyok az, aki miatt mindenki sürög és forog és készülődik, hiszen az esküvőmre indulunk!
Kiérek a házból, mögöttem anyukám zárja az ajtót, apukám kiveszi a kezemből a bőröndöt, teszi be a csomagtartóba, a neki kihagyott helyre – mintha csak egy puzzle utolsó darabját illesztené a helyére – húgom a kocsi ajtóhoz irányít, egy kecses testvéri lökéssel belök a hátsó ülésre, már zárja is az ajtót. Mire rájövök, hogy a kocsiban ülök, már megkerülte az autót és beült a másik oldalról a saját helyére. Tompa puffanás, a csomagtartó zárva, apa a vezetőülésben, anya mellette, hátul pedig közöttünk az unokatestvérem. Nagy, kíváncsi szemekkel néz rám, és csendesen csak annyit mond: – Ne izgulj! Az esküvők mindig stresszesek! – és kacsint egyet, mintha nem is egy 10 éves kislány lenne, hanem egy 70 éves többszörösen elvált és megházasodott kedves nagymama, aki segíteni szeretne a fiatal házasulandónak. A kacsintás egyben egy varázsszó is, a motor felmorajlik és az autó elindul. Lélekben még fel sem keltem, azt sem tudom, hogy hol vagyok, de közben már úton vagyunk.
Úton hozzá
Az út hosszú, én mégis úgy érzem, hogy repülnek a percek és fénysebességgel száguldunk egy távoli galaxis felé, ahol vár az örök szerelem és boldogság.
A kapcsolatunk nem új, már több mint tíz éve ismerjük egymást, és lassan hét éve alkotunk egy párt. Sok mindent megéltünk már együtt, izgalmakat, szépségeket félelmeket. Régóta együtt élünk, most csak azért vagyunk külön, mert a házasság komoly dolog, Vera szülei vallásosak, ezért ragaszkodtak hozzá, hogy az esküvő előtti napokat külön töltsük. Azért vicces ez az egész így belegondolva, hiszen évek óta együtt élünk, de tiszteletben tartom a kérésüket. Eddig nem is gondolkodtam ezen, de 7 éve ez a pár külön töltött nap az első alkalom, hogy reggel nem együtt ébredünk fel. Furcsa érzések kavarognak bennem, annyira izgulok, mintha az első randira tartanék, miközben már jobban ismerem őt, mint bárkit is valaha e világon. Suhannak a fák az ablakon keresztül, elrohan a táj, kijutunk a városból és lassan gyorsítva az autópályán elindulunk felé.
Nem sok lánnyal volt kapcsolatom Vera előtt, de ezt soha nem sajnáltam. Mikor először láttuk egymást, akkor mindkettőnknek volt szerelme. Egy baráti társaságban mutattak be egymásnak, már ott, akkor, az első alkalommal, ahogy egymás szemébe néztünk és kezet fogtunk, már akkor ott, történt valami villanás, valami érzés, valami melegség, amit előtte még soha nem éreztem. Az érzés nem múlt el, egyre többször találkoztunk, futottunk össze, beszélgettünk.. aztán közel két év után úgy alakult, hogy mindketten egyedül maradtunk, és így megnyílt a kapu a kapcsolatunk előtt. Az első randin is furcsa érzések járták át a szívemet, olyan volt, mintha mindent tudnék róla, mintha mindent éreznék amit ő érez, mintha örökké szerettem volna.. pedig csak akkor kezdtünk igazán bele.. az első csók és az első szeretkezés olyan tökéletes összhangban történt, mintha már ismernénk egymás testének minden kis rezzenését. Hihetetlen élmény volt, mégis közel egy évig tartott, mire eljutottunk oda, hogy összekössük az életünket. Persze ez még nem házasság volt, csak egy közös albérlet. Egy közös kis lakás ahol végre önmagunk lehettünk, és ahol először éreztem azt, hogy már felnőtt vagyok!
Teltek az évek, rohantak a hónapok, a boldogság semmit sem változott, sőt, csak egyre erősebb és mélyebb érzések szárnyaltak közöttünk.. alig két évvel az összeköltözés után már eljegyeztem őt, majd alig egy évvel rá megszületett Sári, a gyönyörű kislányunk. Nem voltunk házasok, a szülei mégsem akadtak ki, mindenki örült a boldogságunknak és az új kis „Földlakónak” – ahogyan ők nevezték.
Talán ezért is olyan furcsa nekem, hogy most már három napja külön lakunk, az esküvőre való készülődés jegyében. Dehát ez van, ezen nem múlik.. előttünk van még vagy ötszáz év – mindig ezt mondogatta Vera – szóval ezt a pár napot csak kibírom valahogy a lányok nélkül. Most pedig már amúgy is úton vagyok feléjük, repülök hozzájuk! Kinézek az ablakon, már letértünk az autópályáról, a főúton haladunk a kis hegyi falu felé, ahol vár a családom és vár az esküvőm!
Sári születése után úgy döntöttünk, hogy nem szeretnénk a nagyvárosban lakni, ezért leköltöztünk Vera szülőfalujába, vidékre. Ez egy pici falu, hatalmas hegyekkel körbezárt völgyben, csörgedező patakokkal, csodálatos erdei illatokkal és rengeteg vadon élő állattal. Csodálatos csend, eszméletlenül sötét éjszakákkal. Az összes létező csillag látszik, hiszen a fényszennyezést errefelé még hírből sem ismerik. Ami nagyon fontos, a falunak hipergyors internetkapcsolata van, így a munkámat tökéletesen el tudom végezni otthonról, és egy percet sem kell a családomtól távol töltenem. Nem is értem, hogyan oldják ezt meg? Körben a nagy hegyek leárnyékolják az egész falut, vezetékes kapcsolat jeleit pedig sehol sem láttam. Sári már elmúlt 4 éves, már nincs pelenkázás, sem cumizás, abban az időszakban vagyunk, mikor csak a csodálatos közös séták és játszások veszik el az időt, nincs semmi nehézség, csak az öröm, a szeretet és a boldogság!
Megérkezés
Szinte végig sem tudtam gondolni miken mentünk eddig át, már meg is érkeztünk és apukám a fogadó udvarára kanyarodott be. Pici falu, pici házak, és egy pici fogadó, hiszen az esküvő előtti éjszakát még nem tölthetjük együtt. És újraindul a tánc, mindenki sürög-forog-pörög teszi a dolgát, mire kilépek a fogadó parkolójába az ismert autóból, már sehol senki, mindenki a szobákban van. Lassan utánuk indulok – az ajtóban megint elkap a húgom, és karonfogva vezet fel a szobámban. Takaros kis szoba, minden meg van benne amire szükségem lehet. Kinézek az ablakon, pár percig bámulom a csodálatos hegyeket, aztán az ágyra rogyok. Nem csináltam semmit egész nap, csak utaztunk, mégis nagyon elfáradtam. Örülök, hogy nem kell bejárnom dolgozni, halál lenne innen mindig felutazni a városba – még autóval is közel hat órás út. Ha pedig apukám vezet, akkor van az hét órás is. De megérkeztünk végre, itt vagyunk, látom a csodálatos hegyeinket, amik a nappalink ablakába is betekintenek minden nap. Nem vagyunk messze, innen alig háromszáz méterre, a falu szélén van a házikónk ahol lakunk. A fáradtság eluralkodik rajtam, észre sem veszem, hogy mikor, de elnyom az álom. Pillangók vesznek körül egy csodálatos réten, és látom ahogy a két virágszálam önfeledtek játszik és kacag a tündöklő napfény árnyékában. Mosolyognak, nevetnek, közben oda-oda tekintenek rám, majd egyszer megállnak, rám néznek, tökéletes összhangban kacsintanak egyet, és közben küldenek nekem egy puszit.. majd mintha valami szuperhősök lennének, az ég felé emelik a kezüket és felrepülnek.. repülnek, fel a magasba, és látom, ahogy csendesen távolodnak felfelé, az ég felé, míg már csak kis pontoknak látom őket, aztán már annak sem. Egy hatalmas villanás az égbolton és többé nem látom őket, eltűntek, nincsenek sehol.
Az álom elillant, lassan felkelek, készülődni kezdek, hiszen ma van a nagy nap! Ma van az esküvőnk!
Az esküvő reggele
Reggel van, alig pár perce keltem fel. Csörömpölnek az edények, készül a reggeli a kis fogadó ebédlőjében. A hangszigetelés közel sem tökéletes, hallani ahogy a tulaj osztogatja a parancsokat, hogy ki mit csináljon. Ez nekik egy nagyon fontos nap. Egyszerre gondoskodnak a messziről jött nagyvárosi vendégekről, és közben minden erejükkel a délutáni esküvőre koncentrálnak, hiszen azt is ők kell, hogy levezényeljék. Nem sietek, hadd legyen idejük mindennel előkészülni. Nézek ki az ablakon, csodálom az ismerős hegyeket, majd mintha ismerős lépéseket hallanék kopogni a lépcsőn.. gondolkozok – talán Ő lenne? – abban a pillanatban már nyílik is az ajtó, és ott áll előttem Sári, rohan hozzám és az ölembe ugrik! Szorítom magamhoz mintha évekig nem láttam volna, pedig csak pár nap telt el.. kis könnycseppek szaladnak végig az arcán.. – Apa, apa! hát itt vagy végre! – és szorítja a nyakamat, el nem engedné egy pillanatra sem.. mire felnézek, már ott áll Vera is, megölel minket, és így, ebben a hármas ölelésben egyesül mindannyiunk ereje. Kézen fogom őket, lerobogunk a lépcsőn, otthagyjuk a fogadót, otthagyjuk a reggelit, és elindulunk a kedvenc kis hegyi ösvényünk felé, hogy újra felfedezzük a madárkákkal tűzdelt kis erdei utat, amin minden nap minden reggelén együtt sétálunk.
Verával kézenfogva sétálunk, Sári pedig hol előre fut, hol visszajön hozzánk, hol a kezemet fogja, hol Vera kezét fogja, hol pedig közénk furakodik, és mindkettőnkét fogja egyszerre. Mindig így szokta. Ha van valami érdekes, új bogárka amit még nem látott, vagy egy virágocska ami az előző napi sétánk óta nőtt ki az ösvényen, azonnal észreveszi, odaszalad, lelkesen csodálja és gyönyörködik benne. Majd ahogy elhaladunk mellette, még egy kicsit marad, mikor pedig már éppen eltűnnénk a látómezőben, akkor feláll és rohan utánunk, közénk, az ölünkbe.. amihez épp kedve van.
Soha életemben nem voltam ilyen boldog!
Reggelente sétálunk, utána együtt reggelizünk. Kilenc órakor elkezdek dolgozni, Vera és Sári pedig elsétál az oviba. Mindketten ott vannak, Vera óvónő Sári pedig.. hát ő egy gyerek az egyik csoportban. Persze szigorúan másikban mint ahol Vera tanít, hiszen az mégiscsak fura lenne, ha a saját anyukájával kellene lennie egész nap. Ez nem az ovi szabálya, ezt Sári kérte. Nem akart az a „kivételezett” gyerek lenni a csoportban, akinek az anyukája az óvónéni. Mindenkinek jobb így. Megvan a határvonal a család és a „munkahely” között. Mire hazaérnek én is befejezem a munkát, így a délután megint csak a miénk. Nincs lecke, vagy tanulnivaló, azt csinálunk amit csak akarunk! Elsétálunk a pékbácsihoz, veszünk friss kenyeret – aminek hazafelé elcsipegeti a mi kis Sárink a sarkát – aztán a kis boltba megyünk, venni ezt-azt amire épp szükség van, majd haza. Egy kis játék az udvaron, vagy bicikli, vagy hóember építés, vagy Lego, vagy amihez épp kedve van a lányoknak. Este az altatás mindig az én feladatom. Készítek Sárinak fürdővizet – már nagy lány – szóval egyedül pancsizik, utána megölelgeti Verát, és megyünk aludni. Mesélni szoktam neki minden este. Nincs telefon nyomkodás, vagy videó nézés, vagy hangoskönyv hallgatás.. Apa-mese van! Fejből, arról a világról amit közösen építünk Sárival, és ami arról szól, amiről mi szeretnénk! De miről is? Ez csak a mi kettőnk titka.. Közben Vera végez a házimunkával, és mire a kincsünk elaludt, addigra már nincs semmi más dolog, csak, hogy kettesben legyünk. Van hogy megnézünk egy filmet egymás karjaiban, van, hogy csak beszélgetünk.. a napunkról, a munkáról, a világ eseményeiről.. de olyan is van, hogy csak kiülünk a teraszon a hintaágyba, egyszer én hajtom a fejem az Ő ölébe, máskor Ő az enyémbe, és csak csendbe, szótlanul gyönyörködünk ebben a csodálatos erdei világban, ami az otthonunk.
Lassan visszaérünk a kis fogadóhoz. Most nincs munka, nincs ovi, szombat van, és nemsokára esküvő! A lányok amilyen gyorsan jöttek már tova is libbennek, csak az édes csókjaik és csodálatos gyöngyvirág illatuk emlékeztet arra, hogy nemrég még itt voltak velem.
Nincs időm ezen mélázni, megjelenik a húgom, tapsol kettőt, hogy visszareppenjek a jelenbe, és máris csacsog és segít, hogy készülődjek, hiszen, itt a nagy nap, már csak pár óra és kezdődik az esküvő!
Kezdődik!
Férfi vagyok, a készülődés nekem nem vesz el sok időt, így marad időm sétálni egy kört a faluban. Mindenhol barátokba és ismerősökbe futok, köszönnek, gratulálnak. Ez egy kis falu, mindenki ismer, annak ellenére, hogy pár éve még én voltam a kinézett csodabogár, aki idejött a nagyvárosból, és akiről senki sem hitte el, hogy pár hétnél tovább fogom itt bírni. De megvetettem a lábam, és beloptam magam az emberek szívébe. Már nem vagyok „különc nagyvárosi pacák”, hanem egy vagyok közülük, akiről bár fogalmuk sincs, hogy mi a francot dolgozik, de már nem is érdekli őket, hiszen ha kell segítek kaput festeni, autót szerelni, kerítést javítani.. igazi vidéki ember lettem, aki bár napközben csak „játszik azzal a hülye masinával”, de ettől még ha kell, mindig számíthatnak rám. Elfogadtak, befogadtak, megszerettek, és én is megszerettem ezt a kicsiny falut, amit már otthonomnak tekintek, és ahonnan már soha többé nem szeretnék elköltözni!
Lassan a sétám végére érek, vissza a kis fogadóba. Ahogy belépek valahogy minden más. Furcsa a hangulat, összesúgnak a készülődő emberek mögöttem és csendben eltűnnek, teljesen kiürül az előtér. Megszakadt a szimfónia, ami eddig napok óta zajlott a szemem előtt. A recepciós pultnál a szüleim és Vera apukája állnak. Ahogy meglátnak, odalépnek hozzám. – Kérlek, mondanom kell valamit.. – kezdi Vera apukája, és az arcán komor ráncok jelennek meg.
Baljós fellegek
– Esztert (Vera nővére) elvitte a mentő. Rosszul lett. Nem tudjuk mi történt, de anyu vele ment és azonnal szól, ha bármi történik. – mondta komoran, és látszott a szemén, hogy nagy baj van. Sohasem láttam még ilyennek. Erős, talpraesett, markos embernek ismertem meg, aki mindig vidám és jókedvű volt, és bármire képes volt a családjáért. Eszter csak pár évvel idősebb Veránál, egyedül él, ritkán látjuk, mert a szomszéd országba járt szociológia szakra az egyetemre. Alig pár alkalommal találkoztam vele. Nagyvárosi életet él, távol a kis falutól, és már nem is nagyon tervezte, hogy visszajöjjön ide, csak akkor találkoztunk, mikor évente pár alkalommal hazalátogatott a szüleihez és Verához. Nagyon jó a viszony a két lány között, rengeteget beszéltek, nemcsak testvérek, hanem legjobb barátnők is. – Még nem tudunk semmit, de lehet, hogy csúszni fog az esküvő – folytatta elcsukló hangon a megtört édesapa – alig pár órája értek be vele a kórházba, de bízom benne, hogy csak valami egyszerű, semmi komoly.. hiszen tudod mennyire készült az esküvőtökre! Mindenre odafigyelt, hogy minden tökéletes legyen a hugicája nagy napján!
Szerettem volna odarohanni Verához és Sárihoz, biztosan halálra vannak rémülve, de erről mindenki lebeszélt, hiszen készülődnek, mindjárt kezdődik az esküvői szertartás. De engem nem lehetett visszatartani! Szarok én a szertartásra, a családom a legfontosabb! És már futottam is a kis házunk felé át a falun, át a kis hídon, át a kertek alatt, hogy minél hamarabb velük lehessek.
Furcsa érzés lett úrrá rajtam, miközben a ház felé rohantam. Éreztem, hogy a szívem majd kiugrik a helyéről.. de nem azért, mert futok, hanem valami megmagyarázhatatlan meleg, forró, furcsa érzés feszítette a mellkasomat. Pár perc alatt odaértem, nem érdekelt az az ismeretlen érzés, csak ott akartam lenni a szerelmeimnél! Befordultam a sarkon, de nem az a látvány fogadott amire számítottam.
Összeomlik a világom
A sarkon befordulva egy mentőt láttam, ami szirénázva hajt el a házunktól, és Vera nagybátyját, ahogyan a tenyerébe temeti az arcát és könnyezik.. A könnyek hirtelen elszálltak és a helyüket meglepettség vette át, ahogy meglátott engem. Nem mondott semmit, csak szorosan átölelt, és éreztem, ahogy újra potyogni kezdenek a könnyei. – Őket is bevitték. Ők is rosszul vannak, sajnálom, nem akartam, hogy ezt át kelljen élned! – csak ennyit tudott kinyögni, és kiszakadt belőle a sírás.. úgy sírt, mint valami gyermek aki életében először válik el az anyjától. Furcsa volt, mert mintha miattam aggódna, nem is értük..?
Megérkezett leendő apósom autója, kiszáll, látszott rajta, hogy fel vannak dúlva. Már tudta mi történt, telefonáltak neki rögtön azután, hogy kihívták a mentőt. Az arca drámai volt, de valami mégsem volt rendben. Mintha tudta volna, hogy mi történt, mintha mindenki tudta volna, hogy mi történt, csak én nem. Odajött hozzám, átölelt, és közben láttam ahogy Vera nagybátyja szomorú tekintettel elsétál és magunkra hagy minket. Nem maradt ott senki más a kis meseházikónkban csak az apukája és én. Lassan engedett az ölelés, a szemében láttam, hogy azt kéri, menjek vele. Követem őt, leültünk a teraszra, arra a kis hintaágyra amiről esténként egymás ölébe hajtott fejjel szoktuk nézni a hegyeket. De most csak ketten voltunk, két édesapa akiknek a gyermekeit elvitték a kórházba. Két édesapa, de úgy láttam, hogy ő tud valamit, amit én nem, hogy van valami, amit el akar mondani nekem, hogy van valami titok, valami ismeretlen dolog, amit ő tud, amit ő érez, de amiről én eddig semmit sem tudtam.
Lassan kezdett bele a mondandójába. Óvatosan, mívesen fogalmazta meg a mondatokat amiket kiejtett a száján, látszott rajta, hogy nem siet, hogy nem akar elkapkodni semmit, de ami legjobban meglepett, az az érzés volt, mintha őt egyáltalán nem érte volna meglepetésként ami történt. – Tudod fiam, Ők már nem fognak visszajönni hozzánk – mondta csendesen
Nem értettem, nem akartam érteni. Nem jönnek? Miért? Hogyan? Mikor? Hova nem jönnek? Dehát kezdődik az esküvő! Én vagyok a férje! Én vagyok az apukája! Nincs olyan, hogy nem jönnek vissza hozzám! – záporoztak bennem a gondolatok, de egy szó sem jött ki az ajkamon, csak néztem a mély barna szemébe csendben, ő pedig mesélni kezdett.
Meg volt írva..
-Tudod, ezt mi tudtuk. – kezdte a mesét – Születésük pillanatában megvolt, hogy mi lesz a sorsuk, ezen senki és semmi nem változtathatott. Nem akartuk neked elmondani, mert olyan boldogok voltatok együtt, és ha elárulom, akkor boldogság helyett csak a folyamatos félelem lett volna benned. Nincs fájdalom, nincs szenvedés, csak egy villanás, és vége. – a döbbenet kiült az arcomra, pörögtek a fejemben a gondolatok, már tettem volna fel az első kérdés a sok ezerből ami a fejemben, de nem hagyta, folytatta tovább amit elkezdett.
-Nem, ez ellen senki sem tehet semmit. Nem is kell ellene tenni semmit. Nem is szabad ellene tenni semmit. Ha szerencsénk van, nem érnek be a kórházba. Ott sok vizsgálatot csinálnának, próbálnák őket itt tartani, újraéleszteni.. sokkal jobb nekik ha szépen elmennek a mentőben.. szép eltávozás.. gyönyörű tájon suhanó mentőautóban csendben elhagyni ezt a világot. Remélem sikerült nekik, és nem értek be a kórházba. Imádkozok érte, hogy így legyen, kérlek tedd ezt te is. Nemsokára megtudjuk mi történt, addig.. addig.. szóval majd folytatjuk, ha megjönnek a hírek. Ne vedd magadra, nem tehetünk semmit. Most pedig menj, sétálj egyet, szólok ha megtudok valamit.
Egyedül
Fogalmam sincs hol vagyok. Felállok, visz a lábam előre, ki innen! El innen! Menekülj! Minél messzebb!
Pár perc múlva már az erdőben vagyok, azon az ösvényen ahol tegnap még hárman sétáltunk. Ahol fogtam a kezét, és Sári körülöttünk futkározott és kacagott. Még most is hallom a hangját, érzem Vera finom bőrének illatát, a kezét, ahogy hozzám ár, magam előtt látom csillogó, szerelmes szemeit, és ahogy ajkai finom csókot lehelnek rám.
De ez csak a képzelet, nincsenek itt, egyedül vagyok, az erdő is csendes. Nincsenek madarak, nem susog a szél, csak a faágak recsegését hallom a lábam alatt. Teljesen szürreális az egész, várom, hogy mikor jön a reggel, várom, hogy felébredjek ebből a rossz álomból, várom, hogy valaki előugorjon az egyik fa mögül és kaján mosollyal közölje, hogy csak egy bizarr átverés az egész.. de nem jön senki, egyedül vagyok, csak én, a gondolataim és a magány.
Hogyan is történt? Tegnap, mikor visszaértünk a fogadóhoz a lányok nagyon siettek.. szinte már olyan volt, mintha kapkodnának.. még soha nem tettük meg ilyen gyorsan az utolsó métereket az ösvényen.. csak pár gyors puszi és ölelés, és már libbentek is tova.. olyan gyorsan ahogy megjelentek.. Sári még visszanézett, de Vera már nem. Volt valami furcsa abban a pillanatban.. tudták volna? Vagy csak képzelődök? Az a tekintet, ahogy visszanéz rám a lányom, kacsint egyet, int a két pici kezével és odakiált nekem – Ez jó volt apa! Egyszer majd még találkozunk! – akkor nem is tűnt fel, de ez a mondat nagyon furcsa volt..
Temetés?
Sajnos csodák nincsenek. Eszterrel még beért a mentő a kórházba, de hamarosan elment – ahogy az anyukája fogalmazott. A lányok nem értek be. Engem kiborított, hogy ennek mennyire örült mindenki. Szinte megkönnyebbülten beszéltek róla, hogy nem értek be a kórházba, és hogy mekkora örömhír ez, hogy Sári soha életében nem volt kórházban. Volt valami furcsa a levegőben. Persze vidéken mindig gyorsan történnek a dolgok ha valaki meghal, itt nincsenek hetekig húzott temetések, jön a pap, jön a koporsó, 1-2 nap és lezajlik a temetés. Itt valahogy mégis minden túl gyorsan történt! A temetés már másnap délben volt. Pontosan délben. Ott álltam a három sír mellett. Abban az öltönyben, amiben most kellene hazafelé jönnöm az esküvőmről, én mégis három gödör mellett állok, amikbe csiga lassúsággal eresztik le a koporsókat, egyszerre, mintha csak egész életükben ezt gyakorolták volna. Minden mozdulat tökéletes összhangban van, középen Sári pici koporsója gyerekrajzokkal díszítve, két szélen pedig Vera és Eszter díszes, de mégis igazán komoly, egyszerű, de mégis nőiesen elegáns faragású koporsója. Annyira részletesen kidolgozott minden ki apró minta rajta, hogy kizárt, hogy ezek most készültek volna. Miközben a pap a beszédet tartja nem tudom levenni a szemem a koporsókról. Mindegyik egyedi. Eszter koporsója tele van azokkal a motívumokkal, amiket mindig rajzolgatott a családi eseményeken, soha egy percig nem volt üres a keze, mindig volt benne egy toll, és rajzolt, rajzolt, rajzolt. Akkor ez nem tűnt fel, de így ez most nagyon furcsának tűnik. Veráé teljesen más volt. Tele volt nővényekkel, virágokkal, madarakkal, kis nyuszik és őzikék ugrándoztak vidám mosollyal az arcukon a koporsó minden szegletében. Mintha még az arcuk is ugyan olyan lenne, mint amikkel a kirándulásaink során találkoztunk volna.. de nem, ez hülyeség, biztosan csak a képzeletem játszik velem.. elterelem a gondolataimat, de ne tudom elvenni a tekintetemet a pici koporsóról.. mind közül ez a legdíszesebb. Gyerekrajzokkal van tele. Van rajta egy csomó, ami biztosan Sári munkája. Ismerem minden pici rajzát amit készített, minden időmet vele töltöttem, nem lehet, hogy ezek nem az ő rajzai! De nem mind, vannak más rajzok is, ami biztosan nem tőle származik.. az ott.. azt mintha láttam volna már valahol.. az oviban! ott volt! a falon, a többi gyerek munkái között! és tényleg.. nézem a rajzokat és feljönnek a képek.. ahogyan vártam őt a folyosón, nézegettem a kirakott gyerekrajzokat, és büszke voltam, hogy a kislányom rajzait messziről megismerem annyira egyediek. De most itt van a többi is! Minden kép megelevenedett, ott vannak az apró koporsón, tökéletesen kidolgozva. Hogy lehet ez?
A gondolataimat a pap szavai szakítják meg. Vége a beszédnek és arra kér mindenkit, hogy tegyük virágainkat a koporsókra. Elindul az áramlat, mindenki bedobja a hozott fehér virágokat, csakis fehéret, mindenki egyet minden koporsóra – ez volt a család kérése. Mondjuk nem értem honnan a fenéből tudtak ugyan olyan fehér virágokat szerezni ilyen gyorsan? A faluban nincs virágbolt, ahogy sétáltam, nem láttam a kertekben sem fehér virágot sehol.. honnan szerezték őket? Én a kertünkből hoztam a virágokat, utolsónak dobom be az enyémeket. Verának egy vörös rózsát, Sárinak egy szivárványos százszorszépet. Utolsó vagyok, az én virágaim vannak legfelül. Mindenki engem néz, hiszen ezek nem fehérek.. rikítóan kitűnnek a többi sok száz fehér virág közül. Nincs semmi rosszallás az arcokon, inkább csak meglepettség. Olyan, mintha engem figyelnének, hogy mit teszek és nem is a gyász kötné le a figyelmüket. Lassan elkezdik betemetni, de ezt már nem várom meg, eloldalgok onnan. Nem akarom látni ahogy eltűnnek a föld mélyén.. nem akarom hallani ahogyan sorban jönnek oda hozzám részvétüket kifejezni. Vagy nem is jönnének? Olyan furcsa az egész, mintha mindenki engem figyelne, és nem is a temetést. Mintha nem is szomorúak lennének, hanem inkább kíváncsiak? Mintha jobban érdekelné őket hogy nem fehér virágot hoztam, mint az, hogy három ember fekszik a lábunk előtt koporsókban? Jobb is ha megyek.. nagyon furcsa érzések keverednek benne, kilógok a sorból, úgy érzem, hogy egyedül vagyok a meggyötört, bús érzéseimmel.
Hazafelé az ovi mellett sétálok el, a gyerekek kint vannak, odaszalad egy kislány a kerítéshez. Megismerem, Sári legjobb barátnője, sülve-főve együtt voltak minden pillanatban. Rám néz és gyermeki bájjal kérdezi meg. – Mi a baj, miért vagy ilyen szomorú? – nem tudom, mit mondjak, nem jönnek a szavak, nem tudja hang elhagyni a torkomat, de ő folytatja – Ne szomorkodj! Tudtuk, hogy el fognak menni! Már nagyon várták őket. Másoknak is szükségük van rájuk! – nézek rá értetlenül, nem értem miről beszél, de látom rajta, hogy ő sem érti miért vagyok ilyen értetlen – Már tegnap este elmentek. Tovább mentek. Tudod te is. Megálmodtad.. – aztán megvonta a vállát, minta aki feladja a harcot, hogy magyarázkodjon, hiszen ez a hülye jól láthatóan semmit nem ért az egészből, és már szaladt is vissza a többiekhez.
Másnap
Reggel nagyon lassan indult minden. Az idő csodálatosan napos, a madarak ugyan úgy csiporognak, az idő meleg, mintha misem történt volna, mintha semmi különös nem lenne, az élet csak megy tovább és szarik rám meg az érzéseimre.
Dél körül kecmergek ki az ágyamból, levonszolom magam a földszintre. Sehol senki, de a reggelim ott vár megterítve, mintha tudták volna, hogy ma későn fogok kelni. Leülök, egykedvűen tolom befelé a mézes kenyeret ami Vera kedvenc reggelije volt. Az apja egyszer csak odaül mellém. Asse tudom hogyan került ide, mégis itt van. Itt várt a sarokban lesben, hogy mikor jövök le, vagy mi a fene? Mondjuk nem is érdekel.. a francnak sem hiányzik egy ilyen kellemetlen reggeli beszélgetés.
-Fiam! Köszönöm hogy így szeretted őket, és hogy mindent megadtál nekik. Nagyon fontos volt, hogy megkapják tőled ezt a szeretetet! Tudom, hogy milyen nehéz most neked, de még soha nem voltak ilyen boldogok, mint amikor veled lehettek. Mindent neked köszönhetek, egy új világot mutattál meg nekik, és ezért nagyon hálás vagyok. Nagyon sokan hálásak vagyunk neked ezért. Még senki nem tette őket ennyire boldoggá. Maradj amíg szeretnél. A falu és a kisház a tiéd, tégy vele amit szeretnél, nekünk nincs rá többé szükségünk. Felállt, és a vállamra tette a kezét. Felnéztem rá, egy furcsa meleg érzés öntötte el a szívemet. – Mi most elmegyünk, gondolj ránk szeretettel. – ezzel elindult az ajtó felé, ahol a felesége várta. Megfogta a kezét, a felesége megsimogatta az arcát és kiléptek az ajtón. Kint gyönyörű napos idő volt, olyan fény áramlott be az ajtón keresztül a kis fogadóba, mintha ezer reflektor világítana odakint. Aztán egy villanás, és az ajtó bezárult. Olyan fények, és olyan villanás amit az álmomban láttam, mikor a lányok szuperhősként elrepültek. Még az ajtó utolsó pici nyílásán láttam, ahogy a felesége visszanéz rám, és szótlanul, hangok nélkül mond valamit. Messze volt, nem hallhattam, hogy mit mond, leolvasni sem tudtam a szájáról, annyira elvakított a beszűrődő fény, de mégis tisztán értettem, hogy mit mond – Ne félj, hamarosan találkoztok!
A reggelit befejeztem. Kiléptem a fogadóból, de a várt szikrázó napsütés helyett borongós, esős idő fogadott. Tipikus erdei nap, mikor minden szép, minden gyönyörű, de nedves és esős, és esőillatú.. és nyoma sincs annak a tengerparti fényárnak ami akkor volt, mikor a szülei kiléptek az ajtón.
Egyhangúan sétálok a faluban, nem tudom merre megyek, csak visz a lábam. Csend van, minden nyugodt. Csak pár perc séta után tűnik fel, hogy mennyire. Sehol senki. Elsétálok az ovi előtt, az udvar üres, sehol egy gyermek.. az ajtó tárva nyitva, hívogat, bemegyek, de ott sincs semmi. Csupasz falak, elhagyott csoportszobák, mintha soha nem is lett volna itt senki, csak a csupasz falak. Tovább sétálok a faluban, de minden üres.. a kisbolt.. a kocsma.. a házak.. a játszótér.. sehol egy árva lélek. Hirtelen mozgást hallok, odanézek, egy őzike botorkál keresztül a főúton, megáll, rám néz, mintha nem értené, hogy mit keresek itt? Pár pillanat csak az egész, utána egy szökelléssel az erdőben terem, és újra egyedül vagyok.
Végig sétálom a falut, minden üres. Sehol egy lélek. Egyedül a mi kis házunk olyan ahogyan hagytuk. Ott van minden. A tárgyak, a játékok, a bögrék, a képek, a rajzok, az emlékek. Egyedül a fényképek tűntek el, egy sem maradt. Sem a hűtőn, sem a falon. Bemegyek a szobába, leveszem a polcról a fotóalbumunkat – üres – egyetlen kép sincs benne, csak a csupasz lapok.
Elveszek az asztali vázából két virágot és elindulok a temető felé. Minden csendes, a temető régi fa kapuja alig nyílik, mintha évek óta senki sem nyitotta volna kis. Megkeresem a három sírt, de csak egy mezőt találok a helyükön. Ásásnak semmi jele, sűrű moha és fű borít mindent, mintha évek óta senki sem járt volna itt. Nem találom meg a sírokat.
Elmentek. Elmentek mindannyian.