Reggel
Újabb nap a paradicsomban.. – jár a fejemben, miközben kinyomom az ébresztőt a telefonomon. Reggel hat óra van, kezdődik a nap, indul a szokásos reggeli rutin. Kivételesen egészen kipihent vagyok. Tegnap este hamar lefeküdtem. Mire reggel felkelek, a feleségem már úton van munkába. Nem ébreszt fel, csak egy óvatos puszit kapok tőle, és csendben kilibben a szobánkból. Mire felkelek, már be is ért a munkahelyére. De nincs idő ezen gondolkodni, sok a teendő, nem agyalni kell, hanem haladni. A lányom már felkelt, és a fürdőben készülődik, a kisfiam még a szobájában szuszog. Egy pillanatig hallgatom a csobogó vizet, majd belépek a fiamhoz és csendben ébresztgetni kezdem. Egy kis simogatás, egy kis játék és már lelkesen öltözködik – egyedül, mert Ő már nagyfiú! nagycsoportos!
Lemegyek, felhúzom a redőnyöket, a konyhát elönti a hajnali fényár. Reggelit készítek nekik. Lassan elhal a csobogás, apró lábak lépteit hallom közeledni. Leülnek, kapnak 1-1 „jó étvágyat” puszit, és amíg csendben nyammogják a reggelit, addig van időm megborotválkozni és fogat mosni. Egyszerre végzünk, kijövök a fürdőből, már a tányérjukat teszik a mosogatóba. Még pár apróság, cipők a lábon, minden rendben, mehetünk. Indulás előbb a suliba, lányom kiszáll, puszi, bemegy. Aztán go tovább az ovihoz.. leparkol, bemegy, kis játék, átöltözés, ölelés, puszi.. még pár integetés vissza az ablakba, és már szállok is be a kocsiba, és indítok.
Nem megyek messzire, alig negyed óra az út a munkahelyemig. Mehetnék gyalog, vagy busszal, vagy biciklivel.. de én autózok, mert szeretek vezetni, megnyugtat. Bömböl a zene, lehúzva minden ablak – ilyenkor végtelenül szabad vagyok. A város még csendes, kihalt. Aki korán kel, már elment, aki viszont normál munkarendben van, az még otthon készülődik. Egy ilyen kis városban ez a legnyugalmasabb része a napnak. Szeretek ilyenkor dolgozni menni.
Roncs
Valami mégis más, az utca nem teljesen üres, mint ilyenkor mindig. Egy autó áll az út szélén, valami régi tragacs, félig az úton, félig a padkán, kicsit féloldalasan, azt sem értem, hogyan jött el ideáig. Elhagyom az autót, előtte egy lány áll, stoppol. Stoppol, de nem is az utat figyeli, csak a telefonját nyomkodja, mintha az jobban érdekelné, mint az hogy az autója kipurcant és az úton áll. Megállok. Mire felfognám, mi történik, már nyílik az ajtó, a lány beül, becsapja az ajtót, és mélyen a szemembe néz.
-Köszi, hogy felvettél! Lerobbant ez a fos. Tiszta ideg vagyok! Ezer dolgot kellene elintéznem, erre meg itt állok az út szélén.. mázli, hogy erre jártál és felvettél! Minden nap erre mész? Még soha nem láttalak! Szép autó. Az enyém is szép.. volt.. de már csak egy kis.. mindegy is, elvinnél az állomásra, fel kell vennem egy csomagot! Köszike! – Itt is vagyunk. Egy perc, kiveszem az automatából.
Megállás nélkül beszél, szóhoz sem jutok. Mire észbekapok már az állomáson vagyok, a lány kiszállt, veszi ki az automatából a csomagot. Most nézem csak igazán meg őt. Hosszú barna haj, tök hétköznapi farmer nadrág és valami felső, barna bőrdzseki és egy hátizsák – amit a kocsiban hagyott, míg kiszállt kivenni a csomagot. De már vissza is jött, beül, hátradobja a csomagot a hátsó ülésre, és rám néz. Gyönyörű mélybarna szemeivel a szemembe néz. Nem bírom elvenni a tekintetemet, belém néz, mélyen, egészen a lelkemig. Közben pedig gyönyörűen mosolyog, és megköszöni, hogy felvettük a csomagját.
-Mehetünk!
Road
Elindulunk, és szép lassan oldódni kezd a hangulat. Elmeséli, hogy lerobbant az autója, pedig a mai napja nagyon bonyolult. Sok helyre kell elmennie, sok dolgot kell elintéznie, és ez autó nélkül szinte lehetetlen.. nem gondolkodok, azonnal felajánlom, hogy elviszem.
-Ne viccelj! Gondolom dolgozni mész, nem fuvarozhatsz egész nap engem! – gyengéden megüti a vállamat és huncut mosollyal a szemembe néz.
-Örömmel elviszlek. Amúgy sincs sok dolgom, tök unalmas napom lett volna. Így legalább kiszakadok egy kicsit a munkából, rám fér egy kis kikapcsolódás, hetek óta nagyon keményen dolgoztam egy határidős munka miatt, de már kész van, már csak le kell adni.
-Hát jó, akkor irány Budapest! Be kell vinnem ezt a csomagot a nyomdába, hogy ki tudják rá nyomtatni a meghívókat! Menj csak, majd Pesten mutatom az utat!
Látszólag tiszta minden de a fejemben totális káosz uralkodik: -Te normális vagy?!? Várnak a munkahelyeden! Azt sem tudod ki ez a csaj, és felajánlod, hogy fuvarozgatod Budapestre?!? Elment az eszed?!?
De már úton vagyunk, és beszélgetünk. Már nem csak ő beszél, hanem én is. Percek alatt olyan lett a hangulat az autóban, mintha két barát beszélgetne, akik sok-sok éve ismerik egymást. Csak jönnek a témák egymás után. Hétköznapok, munka, főzés, család, nyaralás, hobbik.. repülnek a percek.. gondolat gondolat után, egyik témáról át a másikra. Nincs kínos csend, nincs hallgatás, laza, könnyed beszélgetés. Megijedek. Olyat mondok el neki, ami talán sok, amit még a legrégebbi barátomnak sem mondtam el. Mély, lelki gondolatokat, amik eddig csak az én fejemben voltak meg apró, de nekem nagyon fontos titokként. Neki most mégis elmondom.. – basszus.. mit csináltál te hülye! Miért mondod ezt el neki? Nem is ismered, semmi köze hozzá!
Megállás nélkül beszélek, teljesen megnyílok előtte. Még soha nem éreztem ilyet. Mi történik velem?!?
Nem akad ki, nem lepődik meg, meghallgat, válaszol, és már fűzi is tovább a témát. Saját érzésekkel, saját megélésekkel, és az én kis titkos témámat olyan játszi könnyedtséggel beszéljük ki, ahogy még a feleségemmel sem ment volna soha. Ez kemény, soha nem hittem volna, hogy ezt valaha is elmondom bárkinek. Nincs idő ezen rágódni, a beszélgetés szalad tovább, mint ahogy a kilométerek is elsuhannak az ablakban. Már Pesten vagyunk, mutatja az utat, közben néha hozzáér a kezemhez. Villámként robog végig a puha érintése az egész testemen, pedig csak éppenhogy megbökött az ujjával, hogy itt jobbra kell kanyarodni. Finom, puha bőre hozzám ér, én pedig befordulok jobbra.
Kiugrik, és már viszi is be a csomagot.
Rakamaz
Életemben nem hallottam még ezt a település nevet, most mégis úton vagyunk oda. Budapesttől közel 230km -re van a cél, ahonnan egy kutyát hozunk el. Kidobták, a barátnője befogadta, de nem tudja megtartani, mert nem jön ki a cicáival, így el kell hozni, magához fogja venni.
Megcsörren a telefonom, a főnököm hív – Szia! Merre vagy?
-Úton, de nem tudok ma bemenni. Közbejött valami, az anyag kész, adjátok le, holnap majd bejövök. Köszönöm! – és kinyomtam.
-Ezt gyorsan elintézted. Nem lesz bajod belőle? – kérdezi kedves, de aggódó tekintettel.
Megnyugtatom, hogy semmi gond, minden kész, a beadáshoz én amúgy sem kellek. Legalább egy kicsit kikapcsolódok ma, rám fér, hetek óta megállás nélkül dolgoztam. A beszélgetés pedig folyik tovább, a munkám, a munkája, a politika, nemzetközi helyzet, környezetvédelem, állatok.. Repülnek a percek, mi pedig már az autópályán hasítunk, míg egy furcsa sípoló hangra nem leszek figyelmes.
Megállok tankolni. Aztán beülünk a benzinkútra reggelizni. Kezünk néha összeér, de nincs benne semmi különös, mintha ezer éve ismernénk egymást, és ezek csak megszokott, mindennapos érintések lennének. Majd átül mellém és elkezdi mutogatni a kutyust a telefonján amiért megyünk. Egészen közel van hozzám, érzem ahogy hozzám simul, de ez is olyan természetes és hétköznapi, mintha minden nap együtt haverkodnánk. Néha beleboxol a vállamba, vagy épp átölel attól függően, hogy épp miről beszélünk.
Aztán egy kicsit elkomolyodik, és mesélni kezd magáról, én pedig csak hallgatok. Elmondja, hogy van két gyönyörű kislánya, egyikük még oviba jár, de a másik már igazi hercegnő, ő idén már elkezdte a suli. A férje sokat van távol. Jó fizetése van, de ennek ez az ára, hétköznap szinte csak este találkoznak, egyedül a hétvégék azok, mikor együtt van a család. Boldog, szereti őt, de mégis volt valami kis szomorú beletörődés a hangjában. Nem tudom, hogy csak hiányzik neki a férjével töltött idő, vagy már olyan régóta élnek így együtt, de mégis külön, hogy ez már bántóan fáj? Egyik pillanatban azt érzem, hogy már nem bírja tovább, hogy ilyen sokat vannak külön, de aztán jön a következő történet, és ott meg olyan, mintha a világ legboldogabb nőjével beszélgetnék. Furcsa ez a kettősség, de valahol megértem. Nagyon szeretem a feleségemet, boldog családi életünk van, de valami mégis hiányzik. Valamit elvesztettünk, más irányba fejlődtünk. Én mennék előre, mozdulnék, élnék, magas hőfokon pörögnék, úgy, mintha még csak tinik lennénk, és ez lenne az első randink! A feleségem viszont már pihenne. A megszokást, nyugalmat keresi, a kiegyensúlyozott békét, a megszokást, a rutint. Benne már a lobogó lángot átvette a megszokás szele. Ő ezt szereti, de én még lobognék..
Végig egymás mellett ülünk, mint a kocsiban, de a helyzet mégis más. Egymás szemébe nézünk, megérint miközben mesél, mikor arról beszél, hogy milyen sokat van távol a férje, akkor megfogom a kezét és finoman megsimogatom, óvatosan egyensúlyozva a baráti támogatás és a randis kézfogás között. Különleges érzés itt beszélgetni, mert ugyan úgy egymás mellett ülünk, mint a kocsiban, de itt mégis van egy kis intim tér, ahol nem csak beszélgetünk, hanem folyamatosan megérintjük egymást.
De elhessegetem ezeket a gondolatokat, vissza az autóba, gáz, és nyomás tovább!
Lassan megérkezünk, átvesszük a kutyust, kicsit dumcsizunk a barátnőjével, aztán már megyünk is tovább, irány vissza, de előbb még megállunk valahol..
Ráckeve
Ráckevén minden csendes. Pont ebédidőben értünk ide. Mindenki vagy dolgozik, vagy ebédel, vagy tudja a fene mit csinálnak.. nem is érdekel, én most csak élvezem az utat és az időt, amit vele tölthetek. Egy családi házhoz megyünk, bemegyünk, az ajtóban elmondja, hogy a nagybátyjáékhoz jöttünk. Vendégül látnak minket ebédre. Úgy fogadnak, mintha egy régi ismerős lennék. Kedvesek, nyitottak pedig soha az életben nem jártam még itt. Mégis minden olyan nyugodt és természetes. Nem értem, hogy miért nem lepődnek meg azon, hogy beállít egy vadidegen férfival ebédre? Én tuti megkérdezném, hogy ki ez, és vajon a férje tud róla, hogy egy idegen pasit hoz ide ebédre? Minden egy kicsit túl könnyű, túl természetes, mintha nem is a valóság lenne, hanem csak egy mese. Az ebéd finom, lassan elköszönünk, és indulás haza. Mielőtt beszállunk, még megsétáltatjuk Rexet, mert már neve is lett a kis kutyusnak akiért bejártuk a fél országot. Meglepően jól bírja az utat, mintha sokat autózott volna, mielőtt hozzánk került.
Most már csak egy úticél maradt, irány haza!
Romonya
Pont időben érünk vissza. Elhaladunk az autója hűlt helye mellett, aggódnék, de megnyugtat, hogy már a szerelőnél van, és megkért, hogy oda vigyem, ott rakjam ki. Kiszállunk, az autó tényleg ott áll, már készen van. Megköszöni, hogy felvettem és hogy megmentettem a napját. Kapok egy ölelést és két puszit, és már hátat is fordított, Rexet beülteti az autóba, int egyet és már indít is.. miközben elhalad mellettem, rám néz az igéző szemeivel és mosolyog, miközben távolodik.
Elment. Itt hagyott. Mi a fene volt ez az egész?!?
Megállok az ovi előtt, pont ideértem, mire a fiam végez. Már szalad is ki hozzám ugrik az ölembe, pár perc és már otthon is vagyunk. Feleségem és a lányom már otthon vannak, lassan készül a vacsora, indul az esti rutin.. vacsora.. pancsi.. fogmosás.. gyerekek megnézik az esti mesét.. elaltatom őket, és összebújva megnézünk egy filmet a feleségemmel, egymás karjaiban miközben gyengéden simogatom. Több mint húsz éve vagyunk házasok, soha senkivel nem voltam ilyen boldog. Nagyon szeretem Őt! Véget ér a film, közben a feleségem elaludt a karjaimban. Óvatosan az ölembe veszem, beviszem a szobánkba és befektetem az ágyba. Betakarom és gyönyörködök benne egy kicsit. Néha még most sem hiszem el, hogy egy ilyen csodálatos és gyönyörű nő a feleségem. Nagyon sok mindent éltünk már át együtt, és ez nagyon erős kapocs közöttünk. Sokat küzdöttünk mire eljutottunk ide, hogy saját házunk, szuper munkánk és csodálatos családunk van.
Adok neki egy jóéjt puszit, óvatosan bezárom a szoba ajtaját, és lemegyek a nappaliba. Egyedül maradtam, egyedül vagyok, csak én és a gondolataim.
Ráeszmélés
A tévében valami film megy, de a gondolataim máshol járnak. Újraélem a napot, és próbálom összerakni, hogy mi is történt. A fejembe csak Ő jár. A beszélgetés, az érintés, a mosoly, a csilingelő nevetése.. úgy érzem, beleszerettem. Semmit sem tudok róla, családom van, és neki is. Ebből semmi jó nem sülhetett volna ki! Még jó, hogy vége van. Soha nem fogom újra látni. A nevét sem kérdeztem meg. <huhh> Lehet, hogy ez rohadt nagy mázli? Boldog életem van, boldog családom, soha nem akarnék fájdalmat okozni nekik.
Valami mégis megváltozott bennem. Olyan heves érzelmek öntötték el a lelkemet, amíg vele voltam, amit már nagyon rég nem éreztem. Szeretem a feleségemet, imádom a családomat, de ez az érzés.. nem tudok tőle szabadulni.. talán fel kellene érte adnom mindet? Biztosan ezt akarom? Ezzel óriási csalódást és fájdalmat okoznék a feleségemnek, és talán soha nem bocsátanák meg a gyerekeim. Mi van az érzéseimmel? Nagyon szeretem a családomat, de mégis azon gondolkozok, hogy elhagyjam őket, mert beleszerettem ebbe a vadidegen nőbe? Keressem meg? Nem is! Inkább el kellene rabolnom! Megszökni ketten, együtt a világ elől! Áhh.. hülye! jobb lett volna, ha fel sem veszem! Így csak gondot okozok mindenkinek, és megőrülök ettől az érzéstől és ezektől a gondolatoktól! Mitévő legyek?
-Basszus! Mi ez? Mi van?
-Apa kelj fel! Indulni kell a suliba! Elaludtál? – hallom a fiam hangját, aki finoman rázogat..
-Hol vagyok? – az ágyamban. Reggel van, indul a nap.. basszus! elaludtam! Gyorsan!
Reggel
Újabb nap a paradicsomban.. – jár a fejemben, miközben rohanva csinálom végig a megszokott reggeli rutint. Indulás előbb a suliba, lányom kiszáll, puszi, bemegy. Aztán go tovább az ovihoz.. leparkol, bemegy, kis játék, átöltözés, ölelés, puszi.. még pár integetés vissza az ablakba, és már szállok is be a kocsiba, és indítok, irány a munkahelyem!
Egy autó áll az út szélén, valami régi tragacs, félig az úton, félig a padkán, kicsit féloldalasan. Elhagyom az autót, az autó előtt egy lány, nyomkodja a telefonját. Elhaladok mellette, a tükörben látom, hogy elkezd stoppolni, vagy talán nem is stoppol, hanem nekem integet? Megyek tovább. Vagy? Ez lehet, hogy Ő volt? Ez már megtörtént? Vagy álom volt? Vagy mi a fene történik most velem?
Visszafordulok a körforgalomban. Megállok a lány mellett.
-Szia! Valami baj van? Tudok segíteni? – kérdezem tőle
-Lerobbant az autóm, el tudsz vinni egy darabig?
Elmélyülök a gondolataimban, amiből hirtelen az ajtó csapódása riaszt fel, a lány már be is szállt mellém.
-Szia! Ria vagyok! Tudtam, hogy vissza fogsz fordulni értem! Akkor együtt megyünk tovább? 🙂 – és az arcán az az angyali mosoly..