Valahogy semmi sem úgy alakult, ahogy szerettem volna.
Bármibe is kezdtem, az tuti félresikerült. Egyedül éltem, nemrég szakítottam a barátnőmmel. Már nem is tudom pontosan miért.. valami kis apró hülyeség volt. Nem bírta tovább elviselni a folyamatos veszekedéseinket és elment. Várta, hogy állítsam meg. Nem tettem, elengedtem, és Ő elment.
Azóta egyedül vagyok. Reggel felkelek, elmegyek dolgozni, egy olyan munkahelyre ahol rosszindulatú és féltékeny emberek között végzek olyan munkát, amit utálok.. Aztán hazajövök, boltba megyek, eszek, leülök a számítógépem elé és céltalanul bolyongok az interneten, amíg annyira el nem fáradok, hogy elalszom. Az ébresztőóra hangjára ébredek reggel, sokszor a billentyűzetre hajolva alszom át az éjszakát.
Így történt aznap is.
Szörföztem az interneten, össze-vissza kattintgattam, majd egyszer csak betöltött egy oldal. Alig volt rajta valami, csak pár szövegbuborék, azokban pedig hol hosszabb, hol rövidebb írások. Összefüggéstelenek voltak. Volt, aminek semmi értelme nem volt. Volt, ami egy versre hasonlított, volt, ami olyan volt, mint egy mese.
Egy közös volt bennük, mindegyiknek ugyan az volt az aláírója: Lili.
Végigolvastam mindet, ráment az egész éjszakám. Ha egy új buborékra kattintottam, akkor percekig tartott, míg az betöltött és olvashatóvá vált a szöveg. Valami brutálisan régi és rosszul elkészített oldal volt, de valahogy mégis megfogott, nem tudtam letenni, nem tudtam abbahagyni, csak olvastam, olvastam, olvastam.. amíg a végére nem értem.
Az utolsó írás alján nem csak az aláírás volt ott, hanem egy e-mail cím is. Vagy ez eddig is ott volt a többinél is, csak nem vettem észre? Mindegy, írok neki.. kíváncsi lettem ki az a lány, aki ezt a fura oldalt, aki ezeket a fura írásokat megalkotta.
Írtam neki.
Nem jött válasz.
Vártam.
Napokig, hetekig.
Aztán majdnem két hónap múlva – mikor már teljesen kiment az egész a fejemből – jött egy válasz. Megköszönte, hogy írtam neki és hogy felkeltette az érdeklődésemet az oldala. Leírta, hogy olyan helyen lakik, ahol nagyon gyenge az internet, ezért ilyen lassú az oldal.
Elkezdtünk beszélgetni. Meséltem magamról, csendben hallgatott. A kommunikáció lassú volt, mert 2-3 napba is beletelt mire válaszolt nekem. Közben az életem haladt, dolgoztam, kicsit már jobb volt, de még mindig Lili volt a legfényesebb pont a napjaimban.
Aztán egyszer jött egy új üzenet, amiben azt írta, hogy nincs kedve tovább írogatni nekem. Ha akarok valamit, akkor menjek el hozzá. Megunta ezt a lassú beszélgetést. Kaptam egy címet és egy időpontot, megírta, hogy ott lesz, és ha van kedvem, menjek.
Az írás nagyon meglepő volt, a hely ugyanis nem volt tőlem messze, csak pár villamos megállóra onnan ahol laktam. Egy eldugott kis megálló, ahol le kellett szállni és besétálni egy régi gyártelepre. Ott volt egy pici hely, valami kocsma-szerű pub, ott találkoztunk.
Azaz találkoztunk volna, mert semmi mást nem írt meg magáról. Hiába írtam neki, nem jött válasz. Se azt, hogy meddig lesz ott, se azt, hogy mihez van kedve, de még azt sem, hogy miről fogjuk megismerni egymást.
- Elmenjek egyáltalán?
Eljött a nap. Munkám úgysem nagyon volt, így be se mentem dolgozni, inkább az eldugott gyártelep felé vettem az irányt. A villamos hamar odaért, senki nem szállt le, csak én. Megtaláltam a gyártelepet, a kaput, a pub-ot, és kissé félénken, de beléptem.
A hely dugig volt. Ember ember hátán, mindenki ült, előtte valami ital, van, aki egyedül, vannak, akik többen egy asztalnál. Furcsa volt a légkör. Nem volt csend, de nem volt meg az az egészséges kocsma zaj sem, amit eddig ismertem. Csupa pasi. Mindenütt csak pasik.
A pulthoz mentem, de mielőtt kértem volna, a csapos máris a kezembe adott egy kólás üveget.
- Igyál. Más nincs! – hangzott kioktatóan
Kerestem egy asztalt a sarokban ahol nem ült senki, leültem.
- Na, ennek se sok értelme volt eljönni ide – gondoltam magamban.
A kóla lassan elfogyott, itt az ideje indulni, semmi értelme, hogy itt ücsörögjek. Felálltam és az ajtó felé indultam. Éppen léptem volna ki, mikor az ajtó kinyílt és egy pici, hosszú barna hajú, angyali, de mégis komoly tekintetű lány lépett be az ajtón. Rám nézett, végigmért tetőtől talpig, majd egy mosollyal a nyakamba ugrott és megölelt.
- Végre, hogy itt vagy te levélbajnok! – hát Ő volt Lili
Kézen fogott, szinte repült, húzott maga után az utcák között, én meg csak repültem vele, azt sem tudtam hol vagyok, és merre megyek, csak követtem őt a végtelenbe..
Nem tudom hogyan, de egyszer csak egy pályaudvaron voltunk, fellibbentünk egy vonatra, a masiniszta sípolt, és már úton is voltunk. A vonat tele volt, dugig emberekkel, éppen hogy elfértük a folyosón. Fogalmam sincs merre mentünk, mennyi ideig, csak fogtam Lili kezét, néztem a szemét, néztük egymást, a percek és a táj pedig repült, és vele repültünk mi is.
Aztán egy nagy zökkenés, az ajtó kicsapódott, és már lent is voltunk a vonatról. A vonat eltűnt, és egy kis házikó volt a szemem előtt. Egy házikó, ami ütött-kopott fadeszkákból állt, kicsi volt, de mégis kecses és magas, és legalább három emelete volt. De hogy pontosan mennyi azt nem tudom, mert a sok – sok kis ablak össze-vissza volt rajta elhelyezve. Életemben nem láttam még ilyet!
De Lili már húzott, és mentünk be a házba. Szavak nélkül és értettem mindent, végivonszolt az összes szobán és emeleten, bemutatott mindenkinek és mindenkit bemutatott nekem, de annyi név volt és annyi ember, hogy semmit sem jegyeztem meg.
Végül felértünk a pici ház legfelső emeletére, a folyosó végére, ahol kinyílt egy nyikorgó ajtó és mi bementünk rajta.
Ez volt Lili szobája.
Egyszerű volt. Az ajtóval szemben egy hatalmas ablak, az ablak alatt egy pad. Oda ültünk le, egymással szembe, ő az egyik én a másik oldalra. Innen tökéletesen belátható volt az egész szoba. Egy kis faágy szépen, takarosan megvetve, mintha csak a hét törpe házában lenne egy ágyikó. Egy ódon régi faszekrény hatalmas ajtókkal, egy kis asztal, rajta egyetlen szál piros margaréta egy kicsi fehér vázában.
De már nem volt időm semmire, Lili beszélt, kérdezett mesélt, be sem állt a szája egy pillanatra sem. Már értem, hogy miért nem akart levelezgetni.. ennyi mindent évek alatt sem tudott volna leírni ilyen lassú netkapcsolattal 😀
Meglepően sokat tudott rólam, a beszélgetés közben néha nem tudtam, hogy amit tud, azt én mondtam el neki korábban, vagy ő valamiféle csodaboszorkány, aki minden gondolatomat érti..?
Órákig beszélgettünk, lassan beesteledett. Néztük a naplementét az ablakban ülve, beszélgettünk, térdeink egymásba fonódva, ahogy egymással szemben ültünk. Néha megfogta a kezemet, megbökte a lábamat, belém bokszolt.. ahogy épp a beszélgetés hozta.
Egyikünk sem volt zavarban, olyan felszabadult volt a beszélgetés, mintha évek óta ismernénk egymást és a legjobb barátom lenne.
A beszélgetést egy harsány kopogás szakította félbe. Az ajtó kinyílt, egy fiú bejött és vacsorázni hívott minket. Kinyitotta a nagy szekrény, kivett belőle egy befőttes üveget és elment.
Lili felpattant, kézen ragadott és már lent is voltunk a forgatagban a többiek között. Az asztal roskadásig volt minden finomsággal. Mikor leültem, a fiú pont akkor bontotta fel a szekrényből kivett befőttes üveget. Kinyitotta, és abban a pillanatban brutálisan finom áfonya illat lepte el az egész teret. Mindenki mindenhez áfonyalekvárt evett. Kenyérre, kiflire, teába, vízbe.. minden áfonyában úszott. Most már megértetem mi volt ez az illat, amit a házban végig éreztem, áfonyalekvár!
A vacsora lassan véget ért, felmentünk a szobába. Lili máris hófehér, hosszú hálóingben volt befeküdtünk az ágyba egymás mellé, néztük az ablakon keresztül beszivárgó holdfényt, és beszélgettünk. Nem tudom meddig, és már azt sem, hogy miről, de olyan boldogság és nyugalom volt a lelkemben, amit talán sohasem éreztem még életemben.
Elnyomott az álom.
Másnap mire felkeltem Lili már nem volt sehol. A szoba üres volt, egyedül voltam. Szikrázó napsütés csillogott be az ablakon. Felkeltem, bevetettem az ágyat, és lementem az előző napi vacsora helyszínére. Ott volt mindenki, zsibongás, beszélgetés, tányér csörömpölés.. és Lili!
Ott sürgött-forgott a sok-sok gyerek között, egyszerre volt sehol és mindenhol, egyszerre csinált semmit és mindent.
Mikor meglátott, azonnal ott termett nálam, megölelt és hatalmas mosollyal egy puszit adott nekem. Teljesen beleborzongtam. Az egész testemet elöntötte valami csodálatos melegség, valami tűz, és az egész lelkem azonnal virágba borult. Olyan boldogságot éreztem, amit már nagyon régóta nem éreztem. Talán akkor volt benne utoljára ilyen érzés, mikor még kisgyerekként játszottam az oviban és megjöttek értem a szüleim, és a karjukba borultam, hogy elinduljunk együtt haza.
Napok, teltek el, hetek, vagy hónapok, nem tudom. Az időérzékem teljesen megszűnt működni.
Fát vágtunk, áfonyát szedtünk, lekvárt főztünk, takarítottunk, javítgattuk a kis házat, és közben mindig ott volt Lili, fogta a kezemet beszélt és hallgatott és figyelt rám. Ittuk egymás szavait és én hihetetlenül boldog voltam.
Aztán egyik reggel kézen fogott, kimentünk a házból, felszálltunk a vonatra és újra úton voltunk. A vonat ablakából még láttam a pici házat távolodni. Akkor vettem észre rajta a feliratot, ami eddig nem tűnt fel nekem: „Lilien House”. Ugyan az, ami a weboldal neve is volt, ahol először találkoztam vele. De már el is tűnt a házikó, és már ismét a budapesti pályaudvaron voltunk, suhantunk az ipari park felé és ott voltunk, ahol találkozunk.
Lili fogta a kezemet, a szemembe nézett, szorosan átöleltük egymást és egy finom csókot lehelt az ajkaimra.
A szívem szinte felrobbant az érzelmektől. Olyan volt, mintha egy bomba robbanna a mellkasomban. Soha nem voltam még ennyire boldog, soha nem voltam még ennyire nyugodt és.. szerelmes.. ?
El akartam mondani neki, viszonozni a csókot, de.. abban a pillanatban eltűnt!
Egy szempillantás, és nem volt sehol.
Csak én álltam ott, a kocsma forgatagában, egyedül.
Órákig vártam még ott.
Lassan elkezdtek hazamenni a vendégek, kiürült a kocsma, egyedül maradtam.
A csapos a vállamra tette a kezét:
- Fiam, zárunk. – mondta és kikísért az épületből.
Megint egyedül voltam.
De nem éjszaka volt, hanem hajnal. A nap épp ekkor kezdett el felkelni és én hazaindultam. Nem siettem, nem szálltam buszra vagy villamosra, csak sétáltam. Órákon át.
Mire hazaértem már reggel volt.
Befeküdtem az ágyamba és elnyomott a buzgóság.
Mikor felébredtem az első dolgom volt a leveleim megnézése. De üres volt, nem jött levelem Lilitől.
Felmentem a weboldalra, de az nem volt elérhető.
Próbáltam előkeresni a levelezésünket, hogy írjak neki, de az is eltűnt.
Sem weboldal, sem email.. semmi sem volt, minden eltűnt, Lili nem volt többé.
Hetek teltek el, dolgoztam, szépen haladtam, lassan minden jóra fordult az életemben. Új munkahelyet találtam, ahol felnéztek rám, megbecsültek és azt csináltam, amit szeretek. Szuper kollégáim voltak, és volt egy lány, aki nagyon tetszett nekem. Kicsit hasonlított Lilire..
Tavasz volt, a lelkem virágzott, de még mindig ott volt a fejemben Lili, és a milliónyi gyönyörű pillanat, amit vele töltöttem. Az érzések, a tapintása, az ölelése, a nyugalom, ami áradt belőle, a puszija, és a csókja.. azok a felejthetetlen érzések, amiket kaptam, miközben vele voltam.
Nem tudtam szabadulni a gondolattól.
Hétvégente a várost jártam és kerestem a kiskocsmát ahol találkoztunk, de nem találtam. Sehol. Mintha nem emlékeznék semmire, hogy merre mentem, vagy mintha semmi sem ott lenne, mint amire emlékeztem.
Aztán pár héttel később rátaláltam. Ott volt az ipari park, a vasút, a kocsma.. bementem kértem egy kólát, leültem.. és ott volt, ott volt Ő! Ott volt Lili!
De nem egyedül. Egy fiúval volt, fogta a kezét és csak beszélt és beszélt és beszélt..
A lelkem összeomlott, nem tudtam mit érzek.
Megcsalt? De hiszen nem történt közöttünk semmi, csak beszélgettünk..?
Menjek oda?
Maradjak?
Menjek haza?
Mit tegyek?
A lábam megmozdult és indultam volna hozzá, de egy kéz a vállamhoz ért, és finoman, de határozottan visszanyomott a székre.
- Fiam, neked már nincs szükséged rá. Megmentett téged, engedd, hogy most mást is megmentsen. – mondta a csapos megfontolt nyugodt hangon, és tovább állt.